Szoboravatás a lengyel fővárosban

Ma Varsó egyik díszterén felavatják Esterházy János gróf szobrát, magyar szobrászművész alkotását, amelyen részt vesz Kövér László házelnök. Az Európai Unió elnöki tisztségét júniusban adja át hazánk Lengyelországnak: reménységgel, bizakodással, abban a hitben, hogy az unió államai megelégedéssel hagyják jóvá országunk kezdeményezéseit az együttműködés erősítésében. A lengyel példa azt bizonyítja, hogy a két ország közötti együttműködés jóváhagyás az emlékműavatás, a közös történelmi feladatvállalás megerősítéséért.
Nemcsak a huszadik század, hanem az elmúlt ezer év magyar történelmének is az egyik legnagyobb politikusa és mártírja volt – írta Duray Miklós Esterházy Jánosról, és ezt az elismerést erősítette meg Lengyelország, amikor szobrot emeltetett egy igazi európai államférfi emlékezetére, aki életével szolgálta a közös történelmi sors igaztalan ítéletét. Az együttműködés az élet értelmében a háborús idők megpróbáltatásai között, a nagyobb veszedelembe került másik nép érdekében olyan tett volt, amelyért az életét kellett áldozza. Lengyelek, szlovákok, bajba jutott zsidók, magyarok menekítése a hitleri haláltáborokba hurcoltatás elől, ezt az önveszélyes feladatot teljesítette teljes meggyőződéssel, de ezt az önfeláldozást egyesek soha nem ismerték el. Most az európai figyelem a lengyel példa nyomán újra megvilágítódik, mert az unió országai számára szükséges, hogy az egykori kiemelkedő személyiségek cselekedetei, akik éppen a közös megbékélés szellemében munkálkodtak, ne legyenek elfelejtettek.
Az emlékmű megalkotását felkérésre egy magyar szobrászművész, Blaskó János vállalta, aki úgy szólt a megbízatásról, hogy nagy megtisztelés volt számára az egyetemes magyar múlt kimagaslóinak körében Esterházy Jánosról emlékezni.
– Nagy adósságaink maradtak, mert sokan vannak az érdemesek, és még mindig sokan hiányoznak az elismerést nyertek, őt, a mártírsorsot vállalót is azok között hordoztam magamban. Életútját még behatóbban kellett felidézzem magamnak, hogy azután a kész alkotás látványa gondolkodtassa az embereket. Visszatekintettem elmúlt éveim megbízatásaira, ebben saját terveim alapján az elkészült munkákra, azt éreztem, minden felavatott és megalkotott szobromban múltunkat igyekeztem szolgálni. Erdélyben a székelyudvarhelyi szoborpark, majd egy-egy templomkertben az ott született történelmet hordozó személyek megformálása szavak nélkül bizonyítják, hogy elődeink a maguk helyén milyen megbízatásokat teljesítettek népért-nemzetért. Esterházy János kimondhatatlan szenvedésekkel, megbántásokkal és megaláztatásokkal megterhelt életet hordozott. Szenvedő ember volt. Ugyanakkor tettei, a bajbajutottakért való kiállásai emelik őt mások fölé, és ezt tartottam én a magam számára megvalósító célnak.
Szólaljanak a szobrok a maguk nyelvén a látogatókhoz, nézőkhöz, emlékeztessenek és gondolkodásra késztessenek – közelítem valahogyan az emlékművek üzenetét. Meggyőződésem, hogy Esterházy János emlékműve is ezt hordozza. A lengyel főváros és az egész ország új magyar értékkel gazdagodott, a két nemzet közös történelmi jelképeinek sora bővült, a közös barátság erősödött, és mindez az Európai Unióért történő felelősségvállalás szellemében.