Tallinni találkozás

Talán nagyon női, talán nagyon balti késztetés, hogy valaki a velünk élő múltat a hétköznapokon, az elnyomást, a megszállást a hallgatáson keresztül mutassa meg. Sofi Oksanen finn–észt származású írónő szerint nem is tehet mást, mint hogy megpróbálja megőrizni azt a világot, amely mára letűnt, de nem tűnt el életünkből.

Az európai kortárs irodalom egyik legfelkapottabb fiatal írójaként számon tartott Sofi Oksanen 1977-ben született a finnországi Jyväskylä városában. Édesapja finn, édesanyja észt származású. A helsinki színművészeti akadémián tanult dramaturgiát, regényeit finn nyelven írja. Először a 2003-ban megjelent Sztálin tehenei című munkájával vált ismertté. A 2008-ben regénnyé formált Tisztogatás című művéért még abban az évben megkapta Finnország legnagyobb irodalmi elismerését, a Finlandia-díjat, illetve – első külföldiként – neki ítélték a rangos francia Fnac-díjat. A hazai közönség színpadon is megismerkedhet az írónő munkáival, a Tisztogatást a kaposvári színház és a Budapesti Kamaraszínház tűzte műsorára.

Sofi Oksanen a hónap elején látogatott először Budapestre. Az apropó első regényének, a finnül 2003-ban megjelent Sztálin teheneinek a hazai bemutatója volt. Siet, mondja a kávéházi interjúra érkezve, majd megmutatja időbeosztását: óráról órára minden pillanatát betáblázták.
– Nem láttam még semmit a városból, csak cigarettát tudtam venni – mutat rá a kezében lévő dobozra, és gyorsan rá is gyújt egy szálra.
Ha portréja nem lenne rajta könyvei hátoldalán, a stílusa, szövegkezelése, mondanivalója alapján aligha találná ki valaki, hogy mindössze 33 éves. Aki beleolvas munkáiba, annak érett nő, kiforrott író jut eszébe. Már csak témaválasztásai miatt is: regényeiben főleg a kommunista múlt máig élő gyötrelmeiről, a szovjet elnyomás, majd a rendszerváltás koráról, a keleti blokk balti szegletének társadalmi feszültségeiről, a bevándorlás kérdéseiről és a nők kiszolgáltatottságáról ír.
Magyarországon először második regénye, a Tisztogatás jelent meg tavaly. Csaknem negyven nyelvre lefordított munkáját rendhagyó módon előbb színpadra írta meg, és a mű a sikeres 2007-es finnországi színházi bemutatót követően vált regénnyé. Az alapötletről, amelynek egyik helyszíne az 1940-es évek Észtországa, gyerekkorában hallott. Az édesanyjával kettesben élő fiatal lány sebesült katonát talál az erdőben. A két nő elrejti a frontvonal mögött ragadt férfit, ám ennek híre megy, a lányt többször elviszik vallatni. Noha fizikai változás nem látszik rajta, ezt követően néma marad. Sofi Oksanen szerint ennek az észt lánynak a története nem egyedi eset a brutális elnyomást megtapasztaló Észtországban. Ám a szexuális erőszak módszerei kortól, országtól és kultúrától függetlenül mindig ugyanazok. A Tisztogatásban is erre akart rávilágítani, ezeket az univerzális tapasztalatokat ábrázolta. A nőket ért erőszak mellett a regényt átszövi a Baltikum második világháborút követő szovjet megszállásának, Észtország kommunista időszakának, illetve a Szovjetunió bukását követő rendszerváltásnak a hangulatvilága. Mindezzel kapcsolatban Sofi Oksanen megjegyzi, az író feladatai közé tartozik, hogy feljegyezze a nemzet történelmének eseményeit, így fontosnak tartja a hétköznapok dokumentálását. A Finnországban felcseperedett, ám rokonlátogatásra gyakran Észtországba utazó írónő azt is elmeséli: gyermekkorában lehetősége nyílt közelről megismerni a szocializmus következményeit és a kolhozok valóságát. Íróként tehát nem tehet mást, mint megpróbálja megeleveníteni és rögzíteni azt a világot, amely mára letűnt, de egészen nem tűnt el, hiszen következményei napjainkra is hatással vannak.
A számtalan rangos irodalmi díjjal kitüntetett Tisztogatás színpadi és prózai változatának sikerén felbuzdulva már készül a mű filmes adaptációja. A várhatóan négy-öt millió eurós költségvetésű, jövőre bemutatandó munkát Antti Jokinen finn rendező készíti, aki többek között az Oscar-díjas Hilary Swank amerikai színésznő főszereplésével idén bemutatott The Resident című filmet is jegyzi. A munkálatokban Oksanen nem vesz részt. Mint mondta, mivel befejezte a történetet, nem az ő feladata megfilmesíteni.
– Különben sem rajongok a filmkészítésért, túl szövevényes és nehézkes számomra az a szakma az ilyen-olyan előkészítésekkel, forgatásokkal és rengeteg utómunkával. Nem nekem való – mondja az írónő.
A politikáról, a volt szocialista államok gondjairól ugyanakkor szívesen beszél, mivel e kérdések regényeiben is központi szerepet játszanak. Igaz, személyes tapasztalatai elsősorban a Baltikum vonatkozásában vannak. Úgy gondolja, publikálni kellene a térség országainak kommunista ügynöklistáit. Példaként a finn Tiitinen-listát említi, amely tizennyolc ügynök nevét őrzi, akik a keletnémet Stasinak dolgoztak. Csakhogy míg Németországban nyilvánosak a Stasi dokumentumai, Finnországban még mindig a titkosszolgálat széfjében pihennek az akták egy 2010-es legfelsőbb bírósági döntés miatt. Szerinte azonban nincs magyarázat arra, hogy az újságírók miért nem kaphatják meg a finn listát, ahogy arra sem, miért nem lehet kiadni őket a kutatóknak. Ugyancsak aggályosnak véli, hogy Észtországban még mindig a közélet szereplője hét olyan politikus, aki a szovjet időkben is aktív volt.
– Ilyen a 2008-ban letartóztatott Hermann Simm. Az észt védelmi minisztérium biztonsági hivatalának korábbi vezetőjéről, aki aktív volt a függetlenség viszszaszerzésének folyamatában is, ugyanis kiderült, hogy Oroszországnak kémkedett. Hozzáfért titkos NATO-dokumentumokhoz – meséli az írónő. Szerinte igen kellemetlen, hogy ilyen személyek még ma is politikai tisztségeket tölthetnek be.
A hatalom okozta szenvedés és a kiszolgáltatottság témái miatt természetes, hogy Oksanen a szabadság írónője. Ezért is kérdeztük meg véleményét egy minapi hírről, miszerint az Európai Unió több tagállama, köztük Franciaország, Olaszország, Németország vagy épp a skandináv államok újra bevezetnék a belső határellenőrzést a schengeni övezeten belül, amivel gyakorlatilag az EU leglátványosabb vívmányát, az uniós állampolgárok szabad mozgását építenék le. Talán meglepő, de Oksanen nem feltétlenül ellenzi az intézkedést. Álláspontját személyes történettel illusztrálja. Épp azelőtt, hogy a határellenőrzés megszűnt volna, egy tallinni étteremben megismerkedett egy férfival. Nem találkozott vele korábban, ám beszédbe elegyedtek. A férfi elárulta a nevét is Oksanennek, és mesélt arról, mennyire várja már a schengeni határok lebontását, hogy szabadon, ellenőrzés nélkül utazhasson Finnországba. Később az írónő rákeresett a férfi nevére az interneten, mert valami nem hagyta nyugodni. Kiderült, az illető börtönben ült, mert kokaint árult. Ráadásul korábban két bébiszittert foglalkoztatott, két fiatal észt lányt, akik közül az egyik eltűnt, a másiknak pedig útban Venezuela felé veszett nyoma.
– Ez az ember tehát, nem tudni, hogy erőszakkal vagy sem, a gyerekeire felügyelő lányokkal hozatta be a kábítószert Európába – fakad ki Sofi Oksanen. – Egy ilyen alak pedig arról beszélt nekem, mennyire várja, hogy ellenőrzés nélkül utazhasson Finnországba. Nem akarom, hogy ezt megtehesse, inkább tartsa távol magát nemcsak Finn-, hanem Észtországtól is!
Noha regényeinek másik sarkalatos témája a nők helyzete, a nők szerepe a társadalomban, nem hisz abban, hogy teljesen el lehetne tüntetni a nemek közötti különbséget. Szerinte ezt még az erről híres Finnországban sem lehet teljesen mértékben megvalósítani. Azt is fájlalja, hogy újfajta egyenlőtlenségek válnak egyre láthatóbbá: a bevándorlóknak, így még a „rokon” észteknek sem azonosak a jogaik a helyi lakosokéival.