Újságolvasók képzése

Újságot írni mindenki tud. Ezért olyan jó buli médiaiskolát működtetni: az emberek szívesen tanulnak olyasmit – még fizetnek is érte –, amiről azt hiszik, hogy eleve tudják. Bezzeg az újságolvasás! Az komoly műveltséget, felkészültséget, elmélyültséget, koncentrációt, műfaji ismereteket, stílusérzékeket, alapos anyanyelvi és idegennyelv-tudást, kulturáltságot, nyíltságot és ezekkel szembeni toleranciát igényel. Ráadásul az a képesség is nélkülözhetetlen, hogy az ember elvonatkoztasson az írott szövegtől, s tudjon a sorok között olvasni. A helyes és hiteles újságolvasás bizony tudomány és művészet is egyben, mindannyiunk lehetősége, de csak kevesek kiváltsága. Az újságolvasók képzése – ellentétben az újságírókéval, akikre úgyse hat sem a szép és okos szó, sem a meggyőződés más, keményebb eszköze – igazán biztató eredménnyel és haszonnal kecsegtető foglalatosság, mondhatni, gyorsan megtérülő intellektuális befektetés a jelenbe, amelynek elmulasztása könnyen ideológiai, társadalmi, politikai válsághoz, eszmei zűrzavarhoz, anarchikus állapotokhoz vezethet. Ezt a kézenfekvő, de ritkán hangoztatott tételt ismerték fel hazánk legjobb elméi abban a nem is oly nagyon távoli múltban, amikor még a nép gyakorolta a hatalmat, következésképp az állampolgárok bőven beérték egyetlen politikai párt jelenlétével is.
Az újságolvasók helyes és korszerű szellemi mezsgyére terelése céljából adta ki az Országos Béketanács 1953-ban az Újságolvasók zsebkönyve című, hiánypótló kiadványt a korabeli viszonyokhoz képest borsosnak mondható, 6 forintos áron. Abban az időben különösen fontos volt, hogy az olvasók helyesen értelmezzék az újságokban leírt fogalmakat és kifejezéseket, hiszen a dolgozó nép hatalomra jutásával nemcsak az emberek élete változott meg, hanem a szavak értelme is.
Az Újságolvasók zsebkönyve pontosan megadja a leggyakrabban használt politikai, társadalomtudományi terminusoknak a megújult követelményekhez igazodó magyarázatát, ismerteti az ország s a világ legtöbbet emlegetett politikai intézményeinek funkcióit. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy mit olvas az emberiség haladó része, az pedig egyenesen élet-halál kérdése, hogy mit olvas ki belőle. Hiszen például a kampány szó olvastán az emberek nagy többsége hajlamos a pártok választási propagandájára gondolni, holott 1953-ban ez a kampánynak csak egy mellékes jelentése volt, s a remek zsebkönyvből tudhatjuk meg, hogy a kampány elsősorban „a terv szerint végrehajtott termelőműveletek sorozata (pl. vetési kampány)”.
A könyvecske egészen új megvilágításba helyezi a barbarizmus kifejezést is. „Durvaság, vadállati kegyetlenség. A békés lakónegyedeket, kórházakat, templomokat bombázó amerikai repülők és a borzalmas tömeggyilkosságokat elkövető amerikai banditák a barbarizmus képviselőiként mutatkoztak be Koreában.” De megtudhatjuk azt is, hogy az emberi jogokat „csupán szocialista vagy a szocializmus felé haladó országok tudják biztosítani”. S azt sem árt az eszünkbe vésni, hogy emigránsnak csak az nevezheti magát, aki a reakció, a fasizmus üldözése elől menekül. „A felszabadult országok külföldre szökött hazaárulói alaptalanul nevezik magukat emigránsoknak.” Sorolhatnánk hosszan a bölcs és szívhez szóló meghatározásokat, de csak kínzó hiányérzetünket növelnénk. Mert minő nyomasztó szükség lenne ma is egy effajta könyvecskére! Amikor korunk embere reformokról, megszorításokról, illetve azok elmaradásáról olvas, jól jönne egy brosúra, amiből kiolvashatná, hogy mi is történik vele valójában.
Persze az se rossz, ha bármi mást olvas.