Azt mondják, a negyven bűvös férfikor. Ülhetne a megszerzett babérokon, ehhez képest egyszerre két kötettel is előrukkolt születésnapja alkalmából.
– Az Élő hal az előző évek verseit gereblyézi egybe. Szösz-szonetteket, Hajnali részegség-ritmusú, hosszú Isten-keresős poémákat, de írok Balassi-strófában például a plázavilágról is. A negyven-egynéhány (részben a Magyar Nemzetben megjelent – a szerk.) történetet felölelő A legnehezebb kabát is mindennapi figurákról szól, önveszélyes disznóölőkről, bántalmazott asszonyokról vagy éppen egy nyomozóról, aki méhkaptárba rejtett pisztoly után kutat. Vannak, akik nevetnek rajtuk, mások megkönnyezik ezeket a sztorikat. Ha a kettő együtt sikerül, már elértem a célomat. Vidámság és tragikum ikertestvérek idelenn.
– Azok között tartják számon, akik szívesen nyitnak olvasóik felé minden lehetséges fórumon. Fontos, hogy egy mai író éljen például a közösségi oldalak által kínált lehetőséggel?
– Azt hiszem, igen. Nem kell lemenni kutyába, lecsúszni bulvárba, de nem árt némi alkalmazkodóképesség. Sokat nyafogunk a magaskultúra halálán, pedig a mi dolgunk éltetni azt. Erős a mai magyar irodalom mezőnye, igyekszem én is antológiákat szerkeszteni, kedvenceket ajánlani gyerekek, felnőttek, egyetemi tanítványaim figyelmébe. És igyekszem párbeszédet folytatni az olvasókkal, például ha jó témát küldenek, a honlapomon verset rögtönzök belőle. Remek játékok ezek, így kiderülhet, hogy amit csinálunk, nem holmi lila művészkedés, hanem szakma.
– Köztudomásúan otthonosan mozog a kortárs francia és belga irodalomban. Milyen párhuzamokat, különbségeket lát a kortárs magyar irodalomhoz képest?
– A folyóirat-kultúra magyar sajátosság. Jó lenne, ha a kulturális élet irányítói egyszer támogatandó hungaricumként tekintenének rá. A francia és a belga olvasó inkább a köteteket követi, nem a lapokban figyel fel egy-egy szerzőre. Az irodalmi fesztiválok területén azonban van hová fejlődnünk; Franciaországban például a Költők tavasza mintegy tízezer rendezvényt ölel fel. Ott a versszerető átlagemberek kinyitják a lakásukat a felolvasó költők előtt, és némi bor és szendvics mellett remekül érzik magukat. Ehhez itthon is kellene némi központi büdzsé és jóindulat, de legfőképp civil kurázsi.
– Mit gondol az irodalompolitika, a kultúrstratégia irányáról?
– Lengyelország nemrég hitet tett amellett, hogy a jövő évtől nemzeti összjövedelme egy százalékát fordítja a kultúrára. Örülnék, ha az „előremenekülés” szelleme itthon is meghonosodna. Csukás István aranymondása: válság van, semmibe nem érdemes befektetni, nem kell arany, ingatlan, értékpapír, vegyen mindenki könyvet, CD-t, az biztosan megmarad. Ujjongani fogok majd, ha kultúrpolitikánk is végre magáévá teszi ezt a szemléletet.
– Mi a véleménye az irodalmi élet megosztottságáról?
– Egy fenékkel két lovat ülök, ami kicsit kényelmetlen ugyan, de egyik politikai oldallal szimpatizáló barátomról sem szeretnék lemondani. Képtelen vagyok politikai logót látni az emberi arcok, még kevésbé a művek helyén. Eszem ágában sincs úgy tenni, mintha nem létezne politika, természetesen elmegyek szavazni, és véleményem is van róla, de csak mint külsősnek. Legfeljebb olyan alapon „kiabálhatnék be”, ahogy a balettművész főzőshow-ban serénykedik. A politikai dulakodásról sokszor az jut eszembe, amikor a múltkor egy körforgalomban egyszerre ért oda egy kukásautó és egy szippantó, és mindkét nagy mamut komótosan küzdött az elsőbbségéért. Ráadásul amit szállítottak, azt sajnos mi ürítettük, mi szemeteltük, nem tarthatjuk hát fel finnyásan a kezünket.
origo.hu
Szánthó Miklós: Azért támadják Izraelt, mert létezik!
