Napszemüveges, fülhallgatós biztonsági őrök lepik el fémkeresőkkel, nyomozókutyákkal a hálószobát, ellenőrzik az önfeledten éneklő nászmenetet, a magyarok fenyegető hadairól SMS-ben értesül a nép. Bizonyos előadásokban jó is ez, frissítően hat, különösen, ha hat órát ül az ember egy széken. Wagner azonban nem az a típus, akinek a művei elviselik ezeket a töréspontokat. Modern sem attól lesz egy előadás, hogy a színpadra viszünk néhány mobiltelefont, öltönyt adunk a királyra és bőrkabátot a negatív szereplőre, illetve a szivárvány színeibe öltöztetjük a kórust. Modern – legalábbis az én értelmezésemben – az a rendezés, amelyik túlmutat önmagán, nem pusztán elmeséli a történetet, hanem általános igazságokra világít rá, vagy pedig a mai kor számára értelmezi a régmúlt korok történéseit. Áthallásos, kifinomult, a lélek legbelső bugyrait kutatja, a legegyszerűbb sztori mögött is megtalálja a pszichológiai indítékot, vagy éppen a párhuzamot más korokkal, más hasonló karakterekkel, amelyek a mai kor emberét történelmi, társadalmi okokból különösen érzékenyen érintik. Marton László rendezése nem ilyen: kosztüm helyett kommersz kortárs ruhákba bújtatja az énekeseket (jelmeztervező: Benedek Mari), akik viszont éppen úgy játsszák a darabot, mint ötven évvel ezelőtt talpig bársonyban szokás volt. Érezhető volt ugyan egy-két utalás, asszociatív megoldás, ezek azonban nem álltak össze egységes koncepcióvá. A mozgás sem koncentrált, sem látványos nem volt: a Schörghofer-féle Ring minimalizált, de annál kifejezőbb és a zenét főszerepbe helyező színpadi játékának hatását meg sem közelítette. A díszlet (díszlettervező: Horgas Péter) egyszerű, a rendezéshez és a jelmezekhez illeszkedik; a tükrök alkalmazása jó ötlet, a megoldás viszont több fantáziát is elbírt volna, akár a fények játéka (világítástervező: Bányai Tamás), a technika ugyanis a MűPában adott.
A zene azonban kárpótolt a rendezés hiányosságaiért. Fischer Ádám ismét olyan csodát varázsolt a MűPa falai közé, amivel minden Wagner-rajongó elégedett lehet. Ezúttal ráadásul joggal lehetünk büszkék saját énekeseinkre: a címszerepet éneklő Kovácsházi István érzékeny, árnyalt Lohengrinje olyan íveket rajzolt fel, amelyekkel szinte szöveg nélkül is értelmezhetővé vált a mondanivalója. Camilla Nylunddal (Elsa) tökéletesen igazodtak egymáshoz, míg az igazán átütő Petra Lang (Ortrud) és Perencz Béla (Telramund) páros is összehangoltságával tűnt ki. Elsősorban a névkérdés témája köré épült zeneileg mind a négyük előadása, teljes egységben Fischer Ádám zenei megközelítésével. Alfred Muff Henrik királyként és Michael Nagy mint a király hírnöke szintén remek hangi adottságokkal, karakterhez illő hangszínnel és hangban átélt játékkal győzte meg a közönséget. Kiváló énekesek a javából, egyetlen hangjuk, frazeálásuk vagy dinamikai árnyalásuk jogosultságát sem tudjuk kétségbe vonni.
Külön ki kell emelni a kórust, amely a Honvéd Férfikar erőteljes és dinamikus énekeseiből, a Budapesti Stúdió Kórus, valamint a Magyar Rádió Énekkarának tagjaiból állt össze: a világhírű Wagner-szólistákhoz méltó megszólalásuk megdöbbentő ereje elkápráztatta a közönséget. Az Operaház zenekara az egyes szólamok egymáshoz való viszonyában, a dallamok szólamból szólamba való vándorlásának követhetőségével, a dinamika és a hangszín érzékeny váltakozásaival mutatta be: egy jó karmesterrel Wagner-művekkel is kerülhetünk az élvonalba.
(Richard Wagner: Lohengrin, premier. Budapesti Wagner-napok, MűPa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, június 9. 16.00.)
origo.hu
Folytatódik az ingyenes iskolai laptopprogram
