A fagylalt visszanyal

Napok óta folyik a balsajtóból és liberális őrkutyáikból a tomboló düh a médiában történt elbocsátások miatt. Működnek az átokkommandók, és igaza van annak, aki azt üzente az interneten, takarékosabban kellene bánni a jelzőkkel, mert soká lesz még a választás, és egyszer csak elfogy a rengeteg átok és szidalom. A legkevesebb az, hogy mindenért Orbán Viktor a felelős. Orbán Viktor, amint éjszakánként B-listázik a közszolgálati televíziónál, a Magyar Rádiónál, a Duna tévében és a Magyar Távirati Irodánál. A kollégák nem fogták vissza magukat: „elemi, emberi gonoszság szabadult el Magyarországon, gyilkos ösztönök vezérlik a végrehajtókat, akik nem különbek a parancsra dolgozó tömeggyilkosoknál.” Az a kormány, amelyik elküldi a „profi” és magas színvonalon dolgozó médiamunkásokat, „kéjjel tapossa el a szegényeket” és „gyűlöli a népet”.
Ritka töménységű baromságok víziója, amit nem a helyzetelemzés diktál, hanem valamiféle sötétből felfakadó gyűlölet. Talán Kornis Mihályra kellene gondolni, mármint hogy ők jobban gyűlölnek bennünket, mint azt mi valaha is viszonozni tudnánk. A Népszabadság Benda László elküldésének ürügyén oda lyukad ki, hogy innentől csak felületes, színvonaltalan kormányszolgák léteznek, mert az ilyen profi kvalitásnak, mint Benda Lászlónak, mennie kellett. Emlékeztetnék a pillanatra, amikor a Horn-kormány Chrudinák Alajost száműzte a tévéből anélkül, hogy a Népszabadság akár egy könnyet is ejtetett volna a profi külpolitikusért, és Benda László vette át a helyét a Panorámában. Akkor mi van? A magyar sajtó egyik legjobb újságíróját György Péter elküldte az ELTE médiaszakáról, mert bedolgozott a Pálfy G. István vezette Híradóba. A Horn-kormány hatalomra jutásakor az összes jobboldallal rokonszenvező tévést, rádióst eltakarították. Csak akkor nem esett szó egzisztenciákról, sérült gyermekekről, megélhetési problémákról, profizmusról. Ők, úgymond, megérdemelték. Van abban valami eredendően gusztustalan, hogy amikor nem a baloldal uralkodik a médiában, karöltve a magukat liberálisnak nevezett, ám valójában ugyanolyan pénz- és hataloméhes garnitúrával, akkor tényleg vége a világnak.
Ez a mostani extatikus őrjöngés sok mindent elárul. Először is, kipukkasztja a legendás szürkeállomány mítoszát, ami húsz év óta mérgezi a nyilvánosságot, és sérti a másként gondolkodók semmivel nem kevesebb profizmusát. A balsajtó és a „mértékadó” véleményvezérek soha nem mérették meg magukat semmiféle piaci alapon, mert a hatalom mindig kipárnázta pénzzel a baráti médiaműhelyeket. A rokonszenv a liberálisoké. A banki és multi hirdetők rokonszenve is. Sokadszor idézem fel a hajdani Pesti Hírlap vergődését, amely lap többször elbukott, majd talpra állt, de nem siettek a segítségére a nagy hirdetőcégek, mert nem tartozott a kiválasztottak körébe. Amikor az Antall-kormánytól nyertek néhány privatizációs hirdetést, a Magyar Rádiótól a Magyar Televízióig, sőt a parlament szabad demokrata főkorifeusáig, Haraszti Miklósig csapott a felháborodás hulláma. A magyar adófizetők pénzét egy kormány közeli lapra költeni vagy azt hivatalosan előfizetni… példátlan arcátlanság. Ma is jelenik meg olyan hetilap, amelyikben megindulása óta egyetlen állami vagy multihirdetés nincs, ténylegesen az olvasók tartják fenn.
A liberális média most tanulja ezt a keserves leckét. Nem a televíziótól vagy a rádiótól elbocsátott barátaikat féltik elsősorban, saját magukért lármáznak. A Klub Rádióról, amely frekvenciaengedélyét közlekedési hírekre kapta, a Magyar Narancs elárulta, hogy azért van bajban, mert a kormányváltással elhagyták az addigi nagy hirdetők, úgymint a Szerencsejáték Zrt. vagy az MVM. Ó, a szeszélyes piac! De naponta sírja tele a közvéleményt a Népszava, hogy az aljas kormány letiltotta a hirdetőit, halljuk, hogy a Pallas Páholytól még a Táncsics Alapítvány is megvonta a támogatást, hogy a Galamus liberális hírportál a megszűnés küszöbére érkezett. A közszolgálati televízió tegnapelőtt még egy lesajnált, senki által nem nézett, poros állomás volt, ahol csak a maradék szolgált. Mára előlépett a zseniális profik gyűjtőhelyévé. Csupa nagyformátumú alkotó, csupa pótolhatatlan nagyság, csupa kiváló szakember. Csak azt tudnám, hogy akkor mitől olyan irtóztatóan unalmas a köztévé. Szánalmas próbálkozásai, hogy leutánozzák a kereskedelmi tévéket, nagyon rosszul állt neki. A BBC-vel való örökös összevetés még rosszabbul, a vágyott közszolgálatiságot, amiről annyi polémia folyt, néhány mondatban meg lehetne határozni: a polgár, a választó annyi tájékoztatást kapjon a közmédiától, hogy képes legyen önálló véleményt alkotni az ország vagy a világ dolgairól. Nálunk azonban ez úgy működött, hogy mind a köztelevízióban, mind a közrádióban kitenyészett egy kormányok és pártok fölötti médiahatalom, amely évtizedek óta a kezében tartotta az információs monopóliumot. Ez a médiahatalom alapjáraton mindenhatónak képzelte magát és ennek megfelelően is viselkedett. A köztelevízió, közrádió nem a magánvélemények tolmácsolója, arra ott vannak a magántársaságok. Nem idézném fel a médiaháború fejezeteit, de tény, hogy az első sallert, ha már naponta kétszázszor idézik Orbán Viktort, az Antall-kormány kapta. Semmi fontosat nem tudtak meg a nézők és a hallgatók arról a négy évről azon kívül, hogy a kormány tehetetlen idiótákból áll, és minél hamarabb meg kell buknia ennek a horthysta, fasiszta, keresztény kurzusnak. Amikor a Boross-kormány tett egy bágyadt kísérletet, hogy megszabaduljon néhány médiaterroristától, a felháborodás túlcsapott a határokon.
Éppen úgy, mint most. Az elbocsátásokról már értesült a nyugati sajtó, és nyilván aggódni fognak, mert az elbocsátott szakemberek hiányát súlyosan meg fogja szenvedni a média. Bizony, a felháborodás egyik nagy aduásza, hogy az elküldött újságírók és riporterek közt milyen sok a Pulitzer-díjas nagyság. Ne játsszunk egymással, a magyar Pulitzer-díjnak annyi köze van az amerikaihoz, mint kecskének a kaviárhoz. Semmi. A magyar Pulitzer-emlékdíjat egy jól körülhatárolható társaság osztogatja egymásnak, mint az egyéb ilyen olyan díjakat, emlékérmeket, kitüntetéseket (a Pulitzer-emlékdíj kurátorai többek közt: Rangos Katalin, Martin József, Kepes András, Bárándy Péter). A polgári média még mindig nem tud kirukkolni egy pályázható médiadíjjal, így a másik oldal kidekorálja magát jól hangzó elismerésekkel, amire a mucsaiakkal szemben hivatkozni lehet. Némileg érthető, hogy miért háborog annyira a haveri sajtó. Ahhoz képest, hogy a Magyar Televízió súlyos pénzhiánnyal küzd, milliós fizetéseket, végkielégítéseket osztogatott, újabb és újabb munkatársakkal szerződött magas pénzekért, egyes megállapodások pedig olyan titkosak, hogy csak a legszűkebb vezetés ismerte a horribilis fizetések élvezőit. Holott a Magyar Televízió és a Magyar Rádió fizetési listája már csak azért sem lehet titkos, mert mindkét intézmény költségvetési pénzből működik. Többek közt ezért sem tartom Mong Attilát hősnek, az adómból ne nyilvánítson magánvéleményt a közszolgálatban. Egyébként is, milyen az a közszolgálat, amelyben az ott dolgozók úgy hiszik, hogy magánvéleményüket nem korlátozza semmiféle közmegegyezés? Ebből adódik a politikai műsorok elképesztő egyoldalúsága. Meglepő az MTVA vezetőségének heves tiltakozása az ellen, hogy a leépítésbe politikai színezet is vegyül. Nincs abban titok, hogy egy közmédiában a kormány folyamatosan szeretné tájékoztatni a választóit. Az pedig, hogy egy munkáltató azzal dolgozik, akiben megbízik, az mindenhol elfogadott érv. Kivéve a közmédiát, ahogyan azt néhányan elképzelik.