Az arab tavasz felemás értékelése

Az elmúlt hónapokban a Közel-Keleten lezajlott események, az úgynevezett arab tavasz először sokkolta a nyugati világot, majd később a világ vezető hatalmai támogatásukról és töretlen szimpátiájukról biztosították a régióban végigszáguldó forradalom vezetőit és azok népeit. Egyiptom és Tunézia kivételével azonban ezek a megmozdulások még távolról sem érték el céljukat, és még javában tart a küzdelem a hőn áhított demokráciáért Szíriában, Libanonban és Jemenben egyaránt. A nemzetközi elemzők is igencsak megosztottak az arab tavasz értékelésekor.
Egyesek szerint az Egyiptomban és Tunéziában lezajlott sikeres forradalom egyik fő oka az volt, hogy megdőlt az a hiedelem, ami szerint direkt oksági összefüggés állna fenn a jólét és a demokrácia között. Példának Kínát említik, ahol a relatív jólét egyáltalán nem párosul demokratikus elkötelezettséggel, a sajtószabadság pedig nem létezőnek tekinthető. Érvelésük szerint hiába tartotta Mubarak exelnök Egyiptom népét relatív jólétben, így például az alapvető életfenntartáshoz szükséges élelmiszerek árát mesterségesen alacsonyra szorította, Kairóban mindezek ellenére kirobbantak a tüntetések, mintegy láncreakciót indítva ezzel az arab világban. Egyiptomban ma viszont béke honol, és nagyok az elvárások az új kormánnyal szemben. Tunéziában szintúgy, habár ott ismét feszültségek jelentkeznek. Viszont a már említett három arab országban, Szíriában, Jemenben és Líbiában rendkívül kiélezett a helyzet. Aszad szíriai elnök nem habozik a tömegbe lövetni minden adandó alkalommal, a szíriai–török határ közelében pedig menekültek tízezrei reménykednek az átkelésben. Jemenben sem jobb a helyzet: a felkelők már hetek óta ülősztrájkokkal és utcai demonstrációkkal próbálják a kormányt jobb belátásra bírni, eddig sikertelenül.
A Líbiában zajló események azok, amelyek uralják a világsajtó címlapjait már hónapok óta. Eleinte úgy tűnt, hogy a beígért NATO-csapások indításakor a Kadhafi-rezsim látványosan összeomlik majd, de ehelyett egy bizonytalan kimenetelű és célú állóháború zajlik a NATO harci gépei és a Kadhafihoz hű líbiai katonák között, miközben a felkelők igazából nem kapnak érdemi segítséget, és helyzetük az idő elteltével egyre kilátástalanabbá válik. A helyzetet még bonyolítja az amerikai kongresszus Obama elnökhöz intézett ultimátuma, miszerint az elnök hadat visel egy állam ellen kongresszusi jóváhagyás nélkül. A republikánus szenátorok azzal érvelnek, hogy Obama megsértette azt a megállapodást (War Powers Resolution), amely szerint az elnöknek a hadüzenet bejelentése után két napon belül értesítenie kell a kongresszust. Amennyiben az nem hagyja jóvá a hadüzenetet, a mindenkori elnök hatvan napot kap az ellenségeskedések befejezésére. Az Obama-kormány azzal védekezik, hogy a Líbia elleni csapások amerikai részről nem tekinthetők háborúnak, mert szárazföldi csapatok nem harcolnak afrikai földön, de ez a republikánusoknak kevés, és a közeljövőben hozhatnak egy olyan döntést, amely anyagilag ellehetetlenítheti az amerikai katonai akciókat a térségben. Az Egyesült Államok egyike volt azoknak az országoknak, amelyek rögtön kiálltak az arab tavasz forradalmai mellett, és hivatalosan is sürgették az érintett országokat az azonnali politikai reformok végrehajtására, Szaúd-Arábiát kivéve. Különös módon egy bíráló hang nem hangzott el amerikai részről Szaúd-Arábiával kapcsolatban, pedig – mint köztudott – bőven lett volna miért. Az indok nyilvánvalóan az aktuálpolitikában keresendő: Szaúd-Arábia kiemelkedően fontos szövetségese Amerikának, amely nem szít háborút Izrael ellen.
Mindezzel együtt – talán megérezvén az idők szavát – a szaúdi kormány komoly erőfeszítéseket tesz, hogy elkerülje Egyiptom sorsát. Nagy hirtelen közel hétszázmilliárd dollárt költöttek el az elmúlt hónapokban olcsó lakótelepek építésére, gyógyszerellátásra és a legalacsonyabb fizetések megemelésére, megpróbálván így megelőzni a bajt, de egyes vélemények szerint ez csak átmeneti sikert hozhat, mert az igazi problémák nem oldódtak meg. Valószínűleg az arab tavaszt egy forró nyár fogja követni. Az al-Kaida új vezére Ajman az-Zavahiri, egy idős egyiptomi orvos, valószínűleg megpróbál majd bosszút állni Oszama bin Laden haláláért, amire a terrorelhárításnak az egész világon számítania kell. Ajman az-Zavahiri neve nem ismeretlen az amerikai kormány előtt. Őt tartják felelősnek az 1998-as tanzániai és kenyai amerikai nagykövetségek elleni robbantásokért, amelyeknek számos polgári áldozatuk volt. (Az al-Kaida Jemenben is erős és komoly kapcsolatokkal rendelkezik, miként Szíriában is.)
Az amerikai külpolitika Izrael melletti feltétlen kiállása és Közel-Kelet-politikája, amelynek célja a régió pacifikálása és az amerikabarát államok favorizálása a többiekkel szemben, a konfliktusok jelenlegi megoldásához kevés reményt kínál.

A szerző politológus