Mindannyiunk gyerekkori emlékei között ott lapul valahol egy zenedoboz, amelyet időről időre kikönyörögtünk egy régi ház vitrinjének üvege mögül. Valamiért lehetetlen volt megunni a balett-táncosnőt, ahogy körbeforgott a tükre előtt, miközben végtelenített szalagról csilingelt az együgyű kis dallam. Pedig a zenedoboz már nagyanyáink idejében is régi találmánynak számított.
Hans Surber gyűjteményének legöregebb darabja például 1790-ből származik. A huszadik századi, szobányi zeneautomatákhoz képest, amelyek úgy szólnak, mintha egy egész zenekart rejtettek volna el a belsejükben, valóban kezdetleges darabnak számít a tenyérnyi skatulya, amely mindössze néhány dallamot tudott elcsengettyűzni, azt is csak akkor, ha az oldalán található kart tekerte valaki, mint később a verklinél. Különben verkliből is jó néhányat őriz a pincéjében Hansjörg Surber. Nekünk is játszik mindegyiken, ilyenkor kalapot tesz a fejére, akkurátusan, mert minden verklishez tartoznia kell egy kalapnak. De azért azt is hozzáteszi, hogy ne legyenek tévképzeteink erről a figuráról: a kintornás nem elegáns bohém volt, ahogy sokszor ábrázolják. Megmutatja a kortárs festmények másolatait, rongyos, sokszor kicsúfolt utcazenészek köszönnek vissza róluk, a mai harmonikás koldusok elődei.
A rangidős, több mint kétszáz esztendős zenedobozkát egyébként – mint azt Surber úr meséli – Franciaországban gyártották, nem másért, mint hogy a kalickában tartott madarakat új dallamokra tanítsák. Hogy a madarak elsajátították-e végül a keringőket, talán soha nem fog kiderülni, erre vonatkozó adatot még nem talált a lelkes gyűjtő, de a történet valóságáról tanúskodik egy festmény utánnyomata. A múzeum első termét ezek a korai darabok foglalják el. Nagyon sok közöttük a svájci gyártmány, és a németek is hamar bekapcsolódtak az új találmány tömeggyártásába, így rövidesen a széles közönség számára is elérhetők lettek a zenedobozok és a mozgó, zenélő gyermekjátékok. A virágkor 1870 körül kezdődött, többek között a híres Ariston gyár ténykedésével, és az 1920-as években ért véget, amikor betörtek a piacra a gramofonok, amelyekből szintén szép sorozatot gyűjtött össze Surber úr.
A tárlatban az is csodálatos, hogy minden működik, a több száz éves szerkezet éppen úgy játssza a maga kis melódiáját, mint a huszadik századi gramofon vagy a napjainkban utángyártott zenedoboz. Svájcban ugyanis még ma is gyártanak ilyesmit, tudjuk meg Hansjörg Surbertől. Gyűjteni viszont nemigen gyűjtik a múzeumok, legalábbis nem tematikusan. Többnyire magángyűjteményekben találjuk meg ezeket a tárgyakat. A legnagyobb Moszkvában található a gyűjtő elbeszélése szerint, de Németország és a Benelux államok is büszkélkedhet nagyobb kollekciókkal. Hollandia például komoly gyártó is volt, innen származik a Surber-gyűjtemény két gigantikus darabja, amelyek egy kis szobányi tért foglalnak az udvaron, és már régen nem fémhengerrel, hanem kilyuggatott kartonlapokkal működnek, hiszen a huszadik században járunk. Ezek a monstrumok már valóban képesek voltak megszólaltatni szinte bármilyen zenekari művet. Szintén igazi különlegesség az automatikus zongora 1920-ból, amelyet a Hupfeld nevű német cég épített, és amelyre híres zongoristák „játszották fel” a darabokat, ezt rögzítette a zongora. A keszthelyin például Dohnányi Ernő és Lehár Ferenc játéka is hallható, a cég katalógusa velük reklámozta a hangszert. A témának más, kevésbé ismert magyar vonatkozása is van, de ez már a gramofonok szobájában derül ki: a hordozható gramofonok legelső, legkisebb típusát, a Svájcban gyártott Mikiphone-t a Vadász testvérek tervezték a húszas években.
origo.hu
Kiadták a riasztást, jégeső és szélvihar jön
