Felzengő bárdok

Még az előadás előtt sokat gondolkoztam azon, vajon mi is a titka Karl Jenkins zenéjének, aki Magyarországon talán kevésbé ismert, de annál népszerűbb tőlünk nyugatra. Mi az oka annak, hogy kortárs komolyzeneszerzőként akkora népszerűségre tudott szert tenni, amilyen csak az agyonreklámozott popcsillagoknak jut? Hamar megtaláltam a választ: zenéje nagyon könnyen befogadható, néhány taktus után már szinte a zenekarral fütyüljük a dallamot, lábunkkal ütjük a ritmust. Jenkins sokat ismétel, világos szerkezetű, jól felépített műveinek lényege a rengeteg repetitív szakasz, visszatérő dallamrész, valamint a tételek jellegét meghatározó ritmusos tinato, amely állandó basszusmenetekkel párosul. Egyszerű, követhető, elsősorban hangulatfestő zene az övé. Jenkins a fokozás, a feszültségoldás nagymestere, aki filmzenét komponál a színpadra is: Edward alá lódobogást tesz, a máglyákat szinte halljuk ropogni, a király belső hangjait valóban az őrülésig fokozza. Ha pedig rátalál egy hatásos taktusra, addig ismétli, ameddig csak hallgatni tudjuk. Harmóniamenetei érdekesek, a manapság népszerű zenék jellegzetességeinek szinte mindegyikét integrálják. A kórusszólamok felrakása, a hangszerelés ügyes, olyan hatásra képes vele, amely szinte kitágítja a teret, ennek ellenére összességében kicsit üresnek, felszínesnek éreztem a belső tartalmat. Amit hiányoltam még, különösen egy vérbeli walesi komponistától, az a zenei utalás az adott korra és Walesre, illetve a tételek közti szünetek áthidalása, amelyek sokszor zavaróan törték meg a dráma ívét.
A zene és a valóban kiváló Zollman-féle angol műfordítás azonban még így is sokkal többre lenne képes, mint ez az előadás. Külön-külön mindenki felkészült volt, a MÁV-zenekar, a walesi–angol–magyar egyesített kórus egyaránt, az összjáték azonban nem ért be igazán. Kiss B. Atilla, aki A walesi bárdokat megelőző Psalmus Hungaricusban rendkívül árnyaltan énekelt, Edward királyként inkább lapról olvasott, és ezt a bizonytalanságot angol kiejtésével csak fokozta, annak ellenére, hogy világosan hallatszott: orgánumában minden adott a szerep megformálásához. A többi énekes csak egy-egy rövid strófát kapott, a legkiemelkedőbbnek Kertesi Ingrid és Haja Zsolt bárdszerepe tűnt, Kováts Kolos és Sárkány Kázmér nehezebb helyzetben volt: szólamuk zenei anyaga nem volt annyira átütő. Jenkins karmesteri teljesítménye közepesnek tűnt, bár lehetséges, hogy csak a kevés próbalehetőség miatt nem tudta kihozni a partitúrában rejlő színeket. Öszszességében annyi azonban elmondható: a mai kor ízlésének megfelelő, külföldön és széles körben is elfogadtatható, akár meg is filmesíthető kantáta született.
(Karl Jenkins–Arany János–Zollman Péter: A walesi bárdok. Világpremier. MűPa, június 21., 19.30.)