Jogkiszolgáltatás

Stohl András ügyében tudjuk az igazságot. Ezt Seszták Ágnes tegnap tökéletesen foglalta össze. Ebben az ügyben józanul és pontosan tudni, ki a bűnös és kik az ártatlanok, s az előzményeket, a történteket és a körülményeket megismerő emberek már rég eldöntötték magukban, hogy ki, mit érdemel. Ha erről az esetről közvélemény-kutatást tartanának, akkor abból az derülne ki, hogy a legtöbb ember igazságérzete azt diktálja, Stohlnak évekre börtönben van a helye. A következő kérdés az, hogy a jogszolgáltatás miként kezeli a színész esetét. Vajon a bíróság képes-e a művészek által a kollégájuk mellett kifejtett nyomásnak elfogulatlanul ellenállni, vajon képes lesz-e olyan ítéletet hozni, ami egybeesik az igazsággal, vagy legalábbis nagyon közel áll hozzá?
Ha körbenézünk, akkor szép számmal akadnak olyan jogi esetek, amelyek kielégítik a társadalom igazságérzetét, és olyanok is, amelyek felkorbácsolják azt. Az Oscar-díjas lengyel filmrendezőt, Roman Polanskit például olyan bűncselekmény elkövetése miatt körözik, amelyet az amerikai társadalom a legsúlyosabban elítél. A művészek világszerte tiltakoztak Polanski meghurcolása ellen és óriási erőfeszítéseket tettek megmentése érdekében, az amerikai igazságügyi hatóságokat azonban a rendkívüli nyomás ellenére sem lehet megtántorítani. Ez pedig joggal vált ki az emberekből jó érzést, hiszen állhatatos magatartásuk azt mutatja, hogy az adófizetők pénzén következetesen érvényesítik az emberek törvény előtti egyenlőségét. Dominique Strauss-Kahnnak az esete is ilyen. Az erőszakos bűncselekmény elkövetése után a hatóságok nem estek hasra a valutaalap elnökének tekintélyétől.
Az ellentétes példákat a magyar igazságszolgáltatástól kölcsönözzük, a bíróságok a rendszerváltás óta is futószalagon borítják fel ítéleteikkel az emberek lelkivilágát. Császár Előd lelkiismerete nem nyugodhat meg a fiatal rendőr értelmetlen, általa okozott halála miatt, még akkor sem, ha a bíróság speciális ügykezelése miatt elkerülhette méltó büntetését. Nem tudni pontosan azt sem, hogy a magát kivételezettnek tartó művészvilág hálájaként kifejtett közéleti nyomás közrejátszhatott-e abban, hogy bár a Postabanktól több mint százmilliárd forint tűnt el nyomtalanul, mégis, Princz Gábor elnök ügyében a bíróság idegesítően lassan és felháborítóan arcátlan ítéletet hozott. Értékelvén a bankár ügyében keletkezett visszhangokat, pontosan tudjuk, hogy a bíróság az enyhe pénzbüntetéssel inkább az erkölcsi lezüllés felé lökött még egyet a társadalmon, mintsem a katarzis elérése felé. A bírósági ítélkezés ugyanis ilyen óriási hatást gyakorló, populista műfaj.
Stohl András ügyére visszatérve, itt is sokasodnak a baljós jelek. Vajon mi késztette a bírónőt például arra, hogy a Stohl érdekében nyomást gyakorló művészektől leveleket, petíciót vegyen át, amelyeket ráadásul az ügy irataihoz csatolt? Jogi szakértőink szerint aggályosnak tűnik az az intézkedése is, hogy a másodfokú eljárásban újabb bizonyítékok beterjesztésére adott lehetőséget, amit a büntetőeljárásokról szóló törvény csak nagyon szigorú feltételek esetén enged meg. Vajon milyen alapon döntött így, amikor az elsőfokú eljárás úgy zárult le, hogy ezek a „bizonyítékok”, bár minden körülményt ismertek, akkor nem jutottak Stohlék eszébe? Az időhúzás vajon jelen esetben is igazolja-e a jól ismert közmondást: aki időt nyer, életet nyer?
A számos kirívó ügy rávilágít a büntetőeljárások körülményeinek tarthatatlanságára. A Fidesz által támogatott szigorítás társadalmi igény, hiába keletkezett látszólag nagy hangzavar a benyújtott törvényjavaslat miatt. A közismert emberek esetei épp azt mutatják, hogy a pereket fel kell gyorsítani, az elhúz(ód)ásra alkalmas kiskapukat be kell zárni és a bírákat is felelőssé kell tenni a határidők betartásáért. Legyen egyértelmű, hogy az idővel – kedvezőbb ítélet reményében – az eljárás szereplői közül senki nem tud játszani.