Köznapló

Június 24., péntek
Ha arról kérdeznének, mit tartok a legsürgősebb tennivalónak, azonnal rávágnám: a morál újraélesztését. Ebbéli tőkéjét fölélte a civilizált világ, s ami körülöttünk történik, annak nagy része nélkülöz minden erkölcsöt.
A morál újjáélesztése dolgában a rózsabogaras emberrel tartok. Vele az ifjabb Durrell könyvében, valamint a belőle készült pompás filmben találkoztam. (A Családom és egyéb állatfajtákat mindenkinek ajánlom, ha még nem olvasta. Sárközi Márta fordításában üdítőbb bármely nyáresti koktélnál…)
A rózsabogaras embert többen is – akik a Marks and Spencernél öltözködnek – rongyosnak mondanák. Nincs igazuk. Már azért sem, mert Isten szabadja: oda megy, ahová kedve tartja, de ennél is fontosabb, hogy a természet olyan titkait ismeri, amelyekről a Nobel-díjjal felméltóságozott specialistáknak sejtelmük sem lehet.
Csavargónak vélhetnénk, de az ilyen bélyegekkel már Hamsun is óvatos volt: valamelyest „civilizálva” vándornak nevezte őket. Egy másik bölcs, egy kínai úgy vélte, ez az emberfajta négy fontos tulajdonsággal rendelkezik, s azok ellenállnak a tőzsdék nyomásának is, mi több, ő az, akit utoljára hódít meg a diktatúra, ha képes egyáltalán meghódítani.
A négy közül az első a kíváncsiság. Utána következik annak képessége, hogy álmodni tudjon, majd jön a humorérzék, helyreigazítandó mindazt, amit az álmok eltúloztak, végül a viselkedés kiszámíthatatlansága és személyessége zárja a sort.
E négy tulajdonság alkalmassá teszi a vándort, hogy bajnoka legyen az egyéni szabadságnak. Erről sokan – és tévesen – azt hiszik, hogy világútlevél vagy törvénybe iktatott „szabadságjogok” kérdése csupán. Tévedés. A méltóságé.
Eljutottunk a fölélt moráltól a méltóságig, s ebben egy rongyos öltözékű figura segített bennünket. Vállán kalitkák, bennük csirkék és galambok, zsebe tele fésűkkel, gombokkal, kis szentképekkel, olcsó tükrökkel – elég egy pillantást vetni rá, hogy megcsapjon bennünket a tündérmesék levegője. Szájában furulya, de csak fél kézzel fogja. A másikat pamutszálak kötik le, végükön színesen csillogó, röpködő rózsabogarakkal.
Az olvasónak bizonnyal eszébe ötlik: aki ilyen csúf példát állít rivaldafénybe – merthogy a rózsabogaras ember be is rúg időnként –, nincs ki a négy kereke.
Nem, barátaim! A szerző nem bolond.
Volt módja megtapasztalni, hogy a közösnek hirdetett célok nagy része ellentétes a szív egyéni hajlandóságaival. És az úgynevezett „tevékeny élet”, amelyet Dale Carnegie és Brian Tracy sikerkönyveivel dicsőítenek és terjesztenek, tönkreteszi a természethez való viszonyunkat. Márpedig ha életvitelünk szembemegy mindazzal, amit a természet kíván, istentagadók leszünk, akikre nem sok jó vár.
És nem csupán istentagadók. Magunk elpusztítói egyben.
Mert min nyugszik a természettel harmonizáló életmód? Három dolgon: a mozgáson, a lélegzésen és a táplálkozáson. Tartós egészségben az élhet csupán, aki e három szabályait nem sérti meg hosszú távon. De védekezhet-e valahogy a nyugati világ embere az ellen, ami körülveszi?
Nehezen. Nagyon nehezen. Hiszen aki eltér a szokásoktól, a tudatlan többség megszólja, csúfolja, kikezdi, mint fehér tollú társukat a verebek.
Filmet láttam arról, mivel etetik a „fejlett” világ tömegeit. Elborzasztott. Főleg, miután bemutatták azt is, mire szolgál a génmódosítás. Leginkább arra, hogy az amerikai mezőgazdaság két fő terménye: a kukorica és a szója minél nagyobb mennyiségben szolgáltasson alapanyagot. Mihez?
Például a McDonald’s-marhahúshoz. Ez egészen más, mint az olyan marháké, amelyeket a vonatablakból látunk ábrándozva legelni. A kukorica és a szója – bármily hihetetlen – benne van a kólában, a sajtban, a szószok poraiban, az ezerszínű üdítőkben, gyógyszerekben, margarinokban – betelne a hasáb, ha felsorolnám, mi mindent hamisítanak kukoricával és szójával.
Ez, amit itt látnak, nem hús, hanem táplálék, mondta egy amerikai cég embere. S tőle ugorjunk időben egy jó nagyot visszafelé.
Euripidész azt nevezte rabszolgának, aki nem tud önállóan gondolkodni, és elvesztette képességét a szabad véleménynyilvánításhoz. Én ezt a XXI. század elején másként látom. Rabszolgáknak azokat tartom, akik bármit megesznek, amit eléjük raknak, és úgy gondolkoznak, ahogy megkívánják tőlük.
Változtatni kéne, de az erre való hajlandóságból semmit nem látni, és ez szörnyű jövőt jelez.
Amennyiben az agrárium harács gazdái az Egyesült Államokban nem fújnak riadót, 2035-re kihalhat a házi méh. (Egy kaptár méh hárommillió virágot képes beporozni, munkájuk pótlására – gyöngébb minőségben – évi 90 milliárd dollár kellene.) Szakértők szerint az amerikaiak számára akkortól a kása jelenti a jövőt. Azt fogják kanalazgatni, és lesik majd, mint színtelenedik el körülöttük a világ.
Ezért kiáltom innen: éljen Mozart madarásza, a vidám Papageno! Éljen a szabad rózsabogaras ember! A belőlük áradó szabadság és a különállás bátor példája ad igazi esélyt a nagy morális fordulatra.

Június 25., szombat
Nem értem. Székely Bertalannak a XIX. század végén nem volt messze Szada. Ott építette fel a műtermét, amelyben július 3-ig láthatók még Balla Vera képei. Miért fontos a helyszín leírása? Mert távollétükkel többen is üzenték: bár Szada Gödöllőn innen van, nekik az messze. Erről rögtön Nietzsche jutott eszembe, aki egyszer arról kérdezte a híres utazót: melyik tulajdonsággal találkozott leggyakrabban a világ különböző tájain? A lustasággal, felelte a kérdezett.
Balla Vera képei egyébként azt bizonyítják, hogy megvalósításuk egyre közelebb kerül ahhoz a gazdagsághoz, amellyel felruházta lelkét pályája kezdetén, s nem sokára el is éri azt. (Akkor talán fölkerekednek a lusták is, hogy lássák újabb és még újabb dolgait.) E gazdagságra utal az a kezdő mondat, amelyhez hasonlóval egyetlen festő vallomásában sem találkoztam: „Két gyönyörű gyermek édesanyja vagyok…”
A képek arányosak ezzel a mondattal. Rejtőzködők és kitárulkozók. Jól járnak, akik fölkerekednek a hét végén, mert vasárnap vége a látványnak.
Én lemaradtam Balla Vera 2009-es gödöllői kiállításáról. Máig bánom.

Június 27., hétfő
Sokáig nem hittem, pedig zenésztől hallottam, hogy Bartók Amerikából egyetlen levelet sem írt Kodálynak. Utánanéztem – igaz. De mi lehetett az ok? Hogy távolodhatott el egymástól két pályatárs, akiket a magyar zenetörténet szezonális gazdái úgy emlegettek, hogy „barátságuk egy életre szólt”.
A patetikus megfogalmazás félrevezető, hiszen szellemtársak voltak inkább. Azért emlegetik őket együtt, mert munkájuk – a magyar népzene érintetlen, ősi kincseinek megmentése és az idegen hatások alatt nyögő magyar műzene kialakítása – szövetséget köttetett velük. Erős, biztos lábakon álló szövetséget.
Hogy érzékeltessem a kor emberi viszonyait, megismerkedésük után még évekig magázódtak, és csak majd huszonhét (illetve huszonnyolc) éves korukban kezdtek tegeződni.
Magánéletük egyetlen alkalommal érintkezett igazán. Sándor Emmát, a náluk jóval idősebb, ám hallatlanul művelt, zeneértő és vonzó asszonyt mindketten szerették volna megnyerni társuknak. Ő Kodályt választotta. Negyvennyolc évet éltek együtt mindenki által csodált harmóniában.
Bartók életére ugyanakkor árnyékot vetett Geyer Stefi iránti szerelme – a szép és kitűnő hegedűs kikosarazta. Ez a két kudarc megviselte. Attól fogva, mintha kárpótolni akarná magát, tanítványainál próbálkozott. Feleséget is mindkétszer közülük választott.
Kodály nem értette, hogy Bartók 1920 után szűknek érezte az országot, „világpolgár” akart lenni. Fia emlékezete szerint Amerikába utazásának előestéjén, 1940 októberében megjelent nála Kodály a feleségével. „Rövid tőmondatokban búcsúztak. Szóba került, Kodályék nem gondolnak-e arra, hogy egy időre szintén külföldre menjenek. Kodály határozottan kijelentette, hogy nem. Kodályné átadott apámnak egy nemzetiszínű szalagot avval, hogy ne feledkezzen el Magyarországról…”
Volt más különbség is kettejük között. Olyan, ami zenéjükre is hatott.
Míg Kodály hívőként sok szakrális művet komponált, Bartók Amerikában azt írta ismerősének, aki keresztapaságra kérte, hogy unitárius vallása, amelyre áttért, kimondja: „A keresztség nagyon ajánlatos ugyan, de nem föltétlenül szükséges.”
Kodály sok évvel később így állította egymás mellé életüket: „Bartók a könnyebbet választotta, s nehezen élt. Én a nehezebbet, és könnyebben éltem.”
De ezek mind csupán életrajzi morzsák. Bizonyos értelemben lényegtelen részletek. Zenéjüket kell hallgatni. Példájukon épülni. Bartók szűknek érzett minden keretet, műveivel a kozmoszt ostromolta. Ugyanakkor Kodályban annyira erős volt a közösségépítő szándék, hogy kórusait is ennek szolgálatába állította. Énekelve és hallgatva is fölemelik az embert.
Többször próbálták rangsorolni és szembeállítani őket. Fölöslegesen. Tettük, mellyel fölébresztették a nemzet szunnyadó önbecsülését, közös tett volt, és meggyőződésem, hogy aki innen való, mind hordoz a lelkében valamit szándékaikból.
Fontos, miért nem írt Bartók Amerikából levelet Kodálynak? Cseppet sem. Fontosabb a Concerto és a szólóhegedűre írott szonáta, amely Menuhin kérésére készült el a halála előtti évben, szinte ajándékul. Onnan, nekünk…