Hivatalosan 1921. július 1-jén Sanghajban gyűltek össze a Kínában elszórtan tevékenykedő marxista sejtek, olvasókörök, szervezetek képviselői – és persze a Kommunista Internacionálé moszkvai küldöttei –, hogy megalapítsák Kína első és egyetlen kommunista pártját. Évtizedek múltán orosz levéltári forrásokból derült ki, hogy az alakuló kongresszust valójában jó egy hónappal később tartották, de a párttörténelmet már macerás lett volna átírni, így a hivatalos születésnap július 1-je maradt, s most is e nap köré szerveztek hatalmas ünnepségsorozatot.
Csak mozifilmből 28 elkészítését finanszírozta a kínai kormány, amelyekhez olyan szupersztárokat is sikerült megnyerniük, mint a hongkongi Csou Zsun-fa és Andy Lau, illetve a hollywoodi akciófilmkirály, John Woo. Országszerte forradalmi dalversenyeket szerveztek, a tévékből – amelyek amúgy a mindennapokban a mieinkhez hasonló szappanoperákat és sztárcsináló show-kat sugároznak – régi „vörös” klasszikusok és dokumentumfilmek ömlenek. A karaokebárok számára pedig külön forradalmi DVD-k készültek, s hírek szerint a bewhiskyzett vendégek tényleg szívesen üvöltik a mikrofonba A kommunista párt nélkül nem lenne új Kína vagy a Kelet vörös című dalokat. A Kínai Kommunista Párt (KKP) költséget nem kímélve ünnepeli és ünnepelteti magát – s erre tulajdonképpen minden oka megvan.
Beszervezett bakter
Az a 90 évvel ezelőtti, tizenhárom küldött részvételével zajlott kongresszus végül egy ladikban ért véget, mert a magát kiránduló diáktársaságnak álcázó forradalmárokra a rendőrség is felfigyelt, így kénytelenek voltak a városból egy közeli tóhoz menekülni. Köztük ott volt egy Mao Ce-tung nevű fiatalember is, aki ekkoriban még nem játszott fontos szerepet.
Már az alakulás előtt megkezdődtek az azóta is tartó intrikák, hatalmi harcok, cselszövések, mindezek természetesen összefonódva a követendő irányvonalról szóló vitákkal. Az első években a fő problémát az jelentette, hogy igencsak nehéz proletárforradalmat csinálni egy olyan országban, amelyben gyakorlatilag nem létezik proletariátus. Az anekdota szerint például amikor Mao marxista olvasmányain felbuzdulva munkásmozgalmat akart szervezni, egy vidéki pályaudvarról indult el a sínek mentén, hogy találjon egy munkást. Végül egy őrbódénál belebotlott a bakterba, akit gyorsan be is szervezett – e módszer azonban a több százmilliós országban nem igazán volt hatékony. Nem csoda, hogy az 1920-as évek – Sztálin által is forszírozott – városi felkelései egytől egyig elbuktak, s maga a KKP is kis híján megsemmisült.
Az áttörést az jelentette, amikor a pártvezetésben a moszkovitákkal szemben álló „paraszti” irányzat került fölénybe: ők az ortodox marxizmus–leninizmussal ellentétben, Kína valós körülményeinek megfelelően, a parasztságot tették meg a fő forradalmi erőnek. „A falvak bekerítik a városokat” – ez volt a taktika neve. A harmincas évek közepén az élre került Mao végső győzelmét az tette lehetővé, hogy kommunista forradalom címszó alatt tulajdonképpen olyan – földosztást ígérő – parasztfelkelést szervezett, amelyre számtalan példa volt a kínai történelem során.
Végül 1949-ben megalakult a Kínai Népköztársaság, s ezzel a KKP teljesítette egyik fő ígéretét: megszabadította Kínát a külső befolyástól, és véget vetett a háborúknak. A hamarosan elkezdett földreformmal pedig a parasztságnak tett ígéret is teljesült (legalábbis néhány évre).
Az 1921-től 1949-ig terjedő hőskorszak a mostani ünneplés fő tárgya, s az ekkori küzdelmek jelentik a KKP mai legitimációjának alapját is: Kínában a kommunisták nem egy szűk csoport puccsával jutottak hatalomra, mint Oroszországban, illetve nem is idegen megszállás révén, mint Kelet- és Közép-Európa országaiban – 1949-ben valóban tömegek támogatták Maóékat.
Rövid önkritika
Egymást váltogatták a következő, Mao 1976-os haláláig terjedő időszakban a viszonylag józan országépítés és a fanatikus kampányok időszakai. Pillanatok alatt kiépült a totális pártállam, ugyanakkor jelentős modernizáció is lezajlott, s a korszak végére Kína megkerülhetetlen nagyhatalommá vált, amellyel Nixon elnök is szívesen barátkozott.
Ugyanakkor az immár teljhatalmú állampárttá vált KKP-n belül tovább folytak a kíméletlen frakcióharcok, amelyek néha megbénították a párttal együtt az országot is. A „nagy proletár kulturális forradalom” (1966–1976) – amelynek elnevezéséből, ahogy mondani szokták, csak a „nagy” fedte a valóságot – véres hatalmi harcok sorozata volt, a kulturális kincsek elpusztítása és a teljes kínai értelmiség meghurcolása csak afféle mellékhatásként jelentkezett. A győztes Mao, a vesztes pedig a párt volt, amelynek struktúráját maga Mao verte szét szisztematikusan – hogy aztán, az összeomlást elkerülendő, mégiscsak igyekezzék újjáépíteni a szervezetet.
A hatalmi harcok Mao halála után is folytatódtak: először az utód, Hua Kuo-feng tartóztatta le a „négyek bandája” nevű radikális csoportosulást, majd néhány éven belül a nagy veterán Teng Hsziao-ping golyózta ki Huát a hatalomból. Ezzel új fejezet kezdődött mind a KKP, mind Kína életében: az új vezetés tisztában volt vele, hogy mind a pártban, mind a gazdaságban és társadalomban változásokra van szükség, mert különben a KKP búcsút mondhat a hatalomnak. A múltat elintézték azzal, hogy egy hivatalos pártdokumentum Mao tetteit „hetven százalékban jónak, harminc százalékban rossznak” minősítette, s megkezdődött a „reform és nyitás” folyamata, amely a mai napig tart.
A változás szele
Amikor az 1970-es évek végén megkezdődtek Kínában a reformok, a világ 34 mai államát irányították a kommunisták. Ebből 30-ban összeomlott a pártállam, de e 30-nak kevesebb mint a felében jött létre többé-kevésbé stabil demokrácia, s ezek többsége is súlyos gondokkal küszködik. A négy megmaradt kommunista országból kettő (Kuba és Észak-Korea) elszigetelődve stagnál, míg az összes 30 évvel ezelőtti kommunista ország közül egyedül Kína és Vietnam tud felmutatni igazán jelentős gazdasági eredményeket – e két ország három évtizede a világ leggyorsabban fejlődő gazdaságai közé tartozik.
Ez a tény önmagában is azt mutatja, hogy a KKP jó ideje meglehetősen sikeres politikát folytat. 1989-ben, a Tienanmen téri események idején a belharcok miatt a párt néhány hétre megbénult ugyan, de azóta – legalábbis kívülről látható – válságokat nem élt át. S a rendszerváltást átélő volt kommunista országok szétesése, polgárháborúi, gazdasági bukdácsolásai kijózanítólag hatottak azokra is, akik korábban afféle csodaszert láttak Kína minden bajára a liberális demokráciában.
Úgy tűnik, hogy Teng Hsziao-ping politikája – a piacgazdaság kombinálása az egypárti diktatúrával – működik, s azt mind az évezredes történelmi tapasztalat, mind a jelenkori propaganda mélyen a kínaiak tudatába véste, hogy a hatalmas és sokszínű ország egyben tartása, a lakosság élelmezésének biztosítása, a béke megőrzése olyan óriási eredmények, amelyeket meg kell becsülni: Kínában elsősorban nem azért nem volt jázminos forradalom, mert a hatóságok megakadályozták, hanem azért, mert a kínaiaknak nem tetszik forradalmat csinálni. Immár van vesztenivalójuk.
Ez a rendszer lényegében a KKP és a lakosság közötti alkun alapul: ti nem fenyegetitek a párt hatalmát, mi pedig hagyunk boldogulni benneteket. És ez nem olyan, mint a mi torz kádári alkunk volt: Kínában tényleg viszonylag szabadon lehet vállalkozni, utazni, tanulni, gazdagodni. Éppen e szabadságok eredménye a lenyűgöző gazdasági fejlődés, amely egyenlőtlen ugyan, de mégiscsak kínaiak százmillióit emelte ki a nyomorból. Sőt egy évtizede már vállalkozók, nagytőkések is beléphetnek a KKP-ba, így a politikai hatalomból is részesülhetnek, ezáltal a gazdasági elit is érdekeltté vált a rendszer fenntartásában.
Persze vannak dolgok, amelyek nem változnak: a párt felügyeli a hadsereget, a fontosabb kinevezéseket és a propagandát. Ez a párt azonban már nem az a párt: a mai KKP-ban nem műveletlen parasztkáderek hozzák a döntéseket, hanem jól képzett technokraták, nyugaton tanult menedzserek, profi szakemberek. A két év múlva várhatóan hivatalba lépő következő miniszterelnök, Li Ko-csiang például jogot végzett, és közgazdaságtanból szerzett doktori fokozatot; a hamarosan színre lépő „ötödik nemzedék” többi tagja sem marxizmus–leninizmus esti egyetemre járt. A személyi kultusz már rég a múlté: az országot nem egy-két erőskezű vezető irányítja, hanem változatos érdekcsoportokat képviselő testületek. A kommunizmus mint végső cél szerepel ugyan a pártalkotmányban, de ezt már senki sem veszi komolyan. A jelenleg érvényes jelszó a „harmonikus társadalom” megteremtése, s a harmónia ugye nem egyenlősdit jelent, hanem éppen az elfogadott különbségek békés együttélését.
Habár még párton belüli demokráciáról sem beszélhetünk, s a legfontosabb döntéseket továbbra is zárt ajtók mögött hozzák, bizonyos viták már a nyilvánosság előtt zajlanak. Ezek pedig olyan alapkérdéseket is érintenek, mint Kína nemzetközi szerepe vagy az állami újraelosztás mértéke. A világ legnagyobb pártja korántsem egységes, s bár igyekszik fenntartani az egység látszatát minden körülmények között, a törésvonalak egyértelműen kivehetők. Különösen most, hogy Peking a 2012–13-ban esedékes nemzedékváltásra készül: aki most bebiztosítja pozícióját, az jó esetben két cikluson keresztül, tíz évig megtarthatja.
A küzdelem tehát folyik, de gyors irányváltás nem várható sem a gazdaságban, sem a politikai életben: a párt minden érdekcsoportja jól tudja, hogy egy hirtelen fordulat katasztrofális következményekkel járhat. Az, hogy személy szerint ki ünnepeli a dísztribünön a KKP megalakulásának 100. évfordulóját, most dől el. De éppen a párt tapasztalatai alapján mára kialakított politikai gyakorlatnak – a kollektív döntéshozatalnak, a hosszú távra tervezésnek, az óvatosságnak és mindenekelőtt a pragmatizmusnak – köszönhetően egyelőre nem tűnik kétségesnek, hogy a 2021. évi ünnepségeket is megtartják.
origo.hu
Orbán Viktor: A gazdasági semlegesség hozza a fejlődést és a magasabb életszínvonalat
