Rajan professzor újszerű nézetei

Sokszor állították elénk példának az Egyesült Államokat az elmúlt évtizedekben. A leginkább piaci alapon működő piacgazdaság hosszú időn át egyenletesen növekedett, gyorsabban, mint Európa; magas az egy főre jutó GDP, a legtöbb az ide beáramló tőke. Mindennek nyilván köze van a működési modellhez is. Szabad tőkepiacok, értékpapír-alapú pénzügyi rendszer, fejlett pénzügyi innovációk, vállalati nyugdíjpénztárak, egészségbiztosítók, sok magániskola. Érdemes tehát ezt a modellt másolni.
De valóban érdemes-e? Milyen alapon állították éveken át az IMF és a Világbank pénzügyi szakemberei, hogy kövessük a fejlett világ intézményrendszerét, akkor nem lesz a fejlődő országokban pénzügyi válság? Hiszen a világon átsöprő 2008-as nemzetközi méretű válság éppen az USA-ból, annak pénzügyi szektorából indult ki. Hogyan lehetséges ez? Egyszerű lenne a mohó bankárokra és a pénzügyi innovációkra hárítani a kizárólagos felelősséget. De még akkor is felvetődne a kérdés, hogy miért éppen ott, pont az USA-ban indult el a folyamat? Úgy tűnik, mindennek mélyebb okai is vannak. Nézzük meg ezért, milyen jellemzői voltak a fejlődésnek a világ vezető gazdaságában az elmúlt évtizedekben.
Raghuram Rajan, a chicagói egyetem profeszszora, az IMF fél évtizeden át vezető közgazdásza számos munkájában hangsúlyozta, hogy a pénzügyi rendszer fejlődése elvileg a közösség nagyobb jólétét eredményezi. Nem helyes ezért egyértelműen negatív jelenségként tekinteni rá. 2010-ben azonban írt egy könyvet Törésvonalak címmel, amely az Economist folyóirat megítélése szerint az év szakmai könyve lett. Ebben már rámutat a folyamatok mélyebb gyökereire is.
Az elmúlt évtizedek technológiai és társadalmi változásainak hatására átalakult az amerikai gazdaság. Nőttek a jövedelemkülönbségek a társadalom alsó és felső rétege között. Már-már felfoghatatlan a különbség egy sztár alapkezelő fizetése és az átlagember bére között. John Paulson hedge-fund-menedzser például az átlagjövedelem hetvennégyezerszeresét (!) (azaz 3,7 milliárd dollárt) keresi. A bérből és fizetésből élők közül az átlagemberhez közelebb álló közép-menedzserréteg (a fizetési lista 90-100 százaléka közöttiek) fizetése is sokkal jobban nőtt, mint a fizetési lista első felében elhelyezkedőé. 1976-ban a háztartások legfelső egy százalékának a jövedelme az összjövedelemnek csak 8,9 százalékát tette ki. 2007-ben már 23,5 százalékot. Világosan látszik a szakadék növekedése. Ma már Amerikában sem úgy néznek a gazdagokra, hogy „azok mi vagyunk”. Nem a benzinkutas, a kereskedő, a műszerész vagy a gumis a jobb módú ember, vagyis egy közülünk. Azok már „ők”. S valami olyasmivel foglalkoznak, ami az átlagember számára „magas”.
Mi ennek az oka? Rajan szerint az, hogy a technológiai haladás a munkaerőtől magasabb képzettséget követel meg, ha jól fizető állást szeretne. S érdekes módon egyre kisebb az ilyen képzettségű emberekből a kínálat. Sokan nem viszik végig a szükséges tanulóéveket, kilépnek a munka világába, amely már szerény megélhetést biztosít, s így fogyasztási igényeiket kielégíthetik. De ezzel elvágták az útját a magasabb állásokra való pályázás lehetőségének. Utóbbiakat túlfizetik, az előbbieket alulfizetik. A politikusoknak azonban gondot okoz a reálbérek stagnálása. Bért emelni nem tudnak, de úgy gondolják, ha az emberek fogyasztanak, nem veszik észre, hogy nem keresnek eleget. Kissé cinikusan idézi Rajan: „Egyenek hitelt…” A politikusok érdeke itt egybeesik a magánemberekéével és a bankokéval. Legyen olcsó hitel, amelylyel előre hozhatjuk későbbi jövedelmünket, s annak terhére most fogyaszthatunk. Ez sodorta az adósságcsapdába amerikaiak millióit (és magyarok tízezreit). Igaz, amikor igénybe vették a hiteleket, azok valóban olcsónak tűntek. A Fed, az amerikai jegybank alacsonyan tartotta a kamatszintet. Ezzel ugyan egyáltalán nem ösztönzött a takarékosságra, de ösztönözni kívánt a beruházásra. Végül is, amire sikerült ösztönöznie, az a lakásépítés és -vásárlás volt. Ami bizonyos értelemben beruházás, de valójában a fogyasztás kategóriájába tartozik. (Az egy másik, hosszú történet, hogy mi tette lehetővé ezt a tartós kamatcsökkentést: a bőséges nemzetközi dollárkínálat.) Nézzük azonban ennek közgazdasági következményeit! A mesterségesen olcsóvá tett hitel csökkenti a tőkeköltségeket a munkaköltségekhez képest. Így a recessziós időszakokból a kilábalás inkább tőkeberuházással valósul meg, s lassabban, mint korábban. Mi ennek az eredménye? Az, hogy a munkaerő nem talál hamar új munkahelyet, ha elvesztette a régit. Az 1991-es válságnál 23 hónapon belül állt helyre a foglalkoztatottsági szint, 2001-ben már 38 hónap kellett hozzá.
Ez új jelenség Amerikában. Korábban a ciklusok viszonylag gyorsan átfordultak egyik szakaszból a másikba. A recessziót gyors fellendülés követte, nem volt tartós munkanélküliség. Most van. Márpedig ez az amerikai szabadpiaci modellben számos hátránnyal jár. Akinek nincs munkahelye, nem lesz nyugdíja, nem lesz egészségbiztosítása. Felfordulhat az utcán. Ezt mégse nézheti a politika közömbösen. Ezért is volt az Obama-kormány egészségbiztosítási csomagja. Ki kell építeni azt a szociális gondoskodást, amely az embereket a tartós munkanélküliségen is átsegíti, s minimális időskori biztonságot nyújt. Mégse mondhatjuk polgári demokráciákban, hogy hulljon a férgese. Nem helyes tehát máshol sem, ha az állam hagyja az állami egészségügyet csendesen elvérezni. Ha pedig arra gondolunk, hogy a jövedelemkülönbségek szűkítésének a feltétele a magasabb iskolázottság, akkor nem mondhatjuk, hogy az állam hagyja magánkézen ezeket a területeket. Avagy ne maradjon továbbra is benne, mint Európában. Vagy nálunk. Az esélyek egyenlőségét meg kell adni azoknak is, akik rossz helyre születtek. Pazarlás a tehetséggel, ha a szegény, de jó képességű gyerekek a szülők jövedelmi helyzete miatt nem tanulhatnak tovább. Ezzel konzerváljuk a társadalom szétszakadását, és pazaroljuk a humán tőkét. S mint láttuk, csak ideig-óráig jelentett tüneti kezelést a helyzetre az olcsó hitel intézménye.
A válság gyökerei tehát igen mélyen vannak. Olyan gazdaságműködési modellt kell kialakítani, amely a kapitalizmus legjobb vonásait kihozza, de nem jár olyan hátrányokkal, mint amelyeket felvázoltunk. Ez gyakorlatilag a német szociális piacgazdaság modellje, amelyben érvényesül a tőke helyes allokációja, s ezáltal a magasabb gazdasági hatékonyság, de az állam is megtalálja a maga nagyon fontos szerepét az intézményfejlesztésben, a szociális háló kiépítésében. Az embereket kell megvédeni, mondja Rajan, nem a tőkét. Márpedig ha a kormányok az emberek érdekeire való hivatkozással mentenek meg vállalatokat, könnyen a gazdasági haladás kerékkötőivé válnak, a tőke adott struktúrájának érdekképviselői lesznek. A nem hatékony vállalatok – akár bankok is! – bukjanak, s védjük meg a munkavállalókat az egzisztenciális ellehetetlenüléstől. Így Rajan.
Ha röviden összegezni akarnám a jeles pénzügyi guru műveiből számunkra adódó következtetéseket, azt mondanám: ne menjünk bele olyan utcába, amelyből az amerikaiak éppen most farolnak ki. Ne szégyelljünk szociális piacgazdaságot építeni! Az idő minket fog igazolni.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár