Akár fényképalbum is lehetne a Kémjelentés című novelláskötet – csak rendhagyó módon betűkből kirakva. De apró csalódások is érik az olvasót. Spiró György felcsigázza kíváncsiságunkat, ám néha marad a prolongált talány. Mégsem válik unalmassá a metódus. A kimunkált stílus, a kiszámítottan válogatott szavak füzére kárpótol az izgalmak hiányáért.
Pedig a cím sok zegzugos fordulatot ígér. A novellák minden látszólagos köznapiságuk ellenére szép csendben teljesítik a kriminalisztikai elvárásokat. Mintha jókora kukucskálólyukon át nézhetnénk a kacifántos történetekre, életekre, sorsokra – a világra. Legfőképpen az író rokonságára nyílik ez a kis ablak, amely bővelkedik múlt századi szomorú elemekben. Ha van családregény, van családnovella műfaj is. Töredékes famíliatörténetté áll össze a freskó. Jóllehet kevés benne a szeretet. És mégis mintha mindegyik darab arról szólna. Hogy valami lenne itt, ami hiányzik. A furcsa, kevés gyengédséggel átszőtt viszonyok másmilyenek is lehettek volna, ha az ország s a benne élők sorsa másként alakul.
A politika adja a díszletet, és bármennyire háttérszerep jut számára, mégis rátelepszik az elbeszélésfolyamra. Mi lett volna, ha nem kell emigrálnia a nagypapának? Vagy ha a nagybácsit más hozzátartozókkal egyetemben nem tünteti el a véresen hideg gonoszság? Mi történt volna, ha az író apja hallgat tízéves fiára, és elhagyják ötvenhatban az országot? Végül mégis mindenki itthon akar élni. Még a nagynéni is, aki már nem beszél jól magyarul, hazajön Amerikából, hogy szülőföldjén kezdjen új életet. Közben minduntalan a polgári létmód relikviáival találkozunk, amelyeket nemigen tudtak kilúgozni az emberek tudatából. A nyaralás, utazás kellékei, a családi ebédek, vacsorák világa – bármilyen rideg egyszerűséggel kerülnek is terítékre, mégis felsejlik a nívóhoz való nosztalgikus vagy pusztán praktikus ragaszkodás. Amit a hatalom saját fennmaradása érdekében persze minden eszközzel gátolni igyekszik. Ügyeskedni kell, hogy véletlenül ne fúrják meg a kandidátusi ösztöndíjat. Abban viszont már semmilyen rafinéria sem segít, hogy a Nyugatról behozott rengeteg könyvet ne kobozzák el a határon. Mert a stupiditás a diktatúra legnagyobb támasza. Egyben bukásának oka is. Csak egy szem Shakespeare-kötetet adnak vissza. Spiró következtetése: „Nem félnek ezek Shakespeare-től eléggé. Nem ismerik. Ez a mi szerencsénk.”
A szerző a maga mufurc módján közben mindent elkövet, hogy fenntartsa mizantróp hírét. Szenvtelenül osztja meg az olvasóval legbensőbb családi emlékeit, szülei, nagyszülei életét és halálát, ám átüt a tompa fájdalom a sorokon. Mert a szeretethez néha sérelmeken, veszekedéseken, gyűlölködéseken keresztül vezet az út. Spiró nemcsak másokkal, magával szemben is ironikus. Nem kíméli díjait, kapcsolatait, életének eseményeit sem. Amikor egy alak ráakaszkodik a villamoson, hogy egy általa soha nem mondott gyalázkodást kérjen rajta fenyegetően számon, megpróbálja meggyőzni. A fanyar rezümé: „Ezeknek már fogalmuk sincsen arról, hogy ki mindenkit ne olvassanak.” Nem hivalkodik vele, de kiderül: többször rábeszélték volna a disszidálásra, ám nem tudta elképzelni, hogy máshol éljen.
S hogy nem tudjuk meg, ki állt a siratófalnál a Lehet, hogy ő az című írásban? Hát, istenem, nem lehet mindent egyszerre! Egyébként nem is igaz, hogy nem derült ki. Ahhoz éppen elég keveset tudtunk meg az illetőről a találgatásokból, hogy bárki lehessen ismerőseink közül. Talán éppen mi voltunk ott. Vigyázzunk tehát, mert ez olyan könyv, amelyben könnyen megtalálhatjuk magunkat! Csak óvatosan azzal a lapozgatással!
(Spiró György: Kémjelentés. Magvető Kiadó, Budapest, 2011. Ára: 2690 forint)
origo.hu
Kiadták a riasztást, jégeső és szélvihar jön
