A WikiLeaks dokumentumai

Ismét felbolydult a méhkas Budapesten a WikiLeaks által „utcára dobott”, Magyarországgal kapcsolatos újabb amerikai diplomáciai táviratok nyomán. A nem a nyilvánosságnak szánt „kábelekhez” való hozzáférés tagadhatatlanul a kémregények olvasásához fogható borzongással tölti el a közvéleményt. A bizalmas, esetenként titkos minősítés a legjobb marketingfogásnál is hatásosabb, ami a közvetítő hazai médiát illeti. Hiszen hány újságíró karrierjében adatik meg, hogy ilyen, az emberek elől évtizedekig elrejteni szándékozott forrásanyaghoz, ráadásul tömkelegéhez jusson alig néhány évvel keletkezésük után? Most pedig itt van, nesze, mindenkinek! A hazai WikiLeaks-jelenség boncolgatása során botorság lenne ezt a tényezőt kihagyni.
Bizony, végesek a feldolgozókapacitások, a nyelvi képességek, és természetesen végesek a leadási határidők és a terjedelem is, ugyanakkor erősen véges a kiegyensúlyozottságra való hajlam és törekvés is a hazai médiában. A WikiLeaks által ránk zúdított, budapesti keltezésű vagy Magyarország címkézéssel ellátott dokumentumok mennyisége és összetettsége komoly (értsd: tudományos) kutatói erőforrás bevetését indokolná, ez e lehetőség pedig sajnos távol áll a magyar sajtóban ma uralkodó realitásoktól. Nem csoda hát, hogy a dokumentumok utánközlésében, közvetítésében a politikailag erősen befolyásolt szelektivitás, csemegézés dominál. Ki-ki a maga szája íze szerint dolgoz fel és publikál, de a még mindig túlsúlyban lévő „balliberális” vonulatnak köszönhetően legtöbben a jelenlegi kormánykoalíciót és politikusait – különös tekintettel Orbán Viktorra – negatív színben feltüntetve.
Ingoványos talajon járunk. Ki ellenőrzi, veti össze, helyezi összefüggésbe ezt a temérdek iratot ma egy magyar szerkesztőségben? Hány a témára ráállított újságíró látott már korábban diplomáciai táviratot? Hány kutatott már levéltárban? Hány kapott képzést, szerzett tapasztalatot korábban az ilyen jellegű források feldolgozásában? Választ nem kaphatunk, de erre nincs is idő, hiszen anyagot kell írni, és politikai hatást kell elérni. Bizonyítani, hogy az Egyesült Államok, a szabadság és a demokrácia zászlóhordozója, legfőbb szövetségesünk bizony nem kedveli a másik táborba tartozókat, persze mindenekelőtt a magyar jobboldalt és vezetőjét.
És itt elérkezünk a médiát és a politikát máig fogságban tartó függőségi, alávetettségi kényszerességhez. Mert még mindig az a legfontosabb, hogy mit gondolnak rólunk az amerikaiak, mit jelentenek budapesti embereik haza rólunk. Mintha létünk része lenne viszonyulásuk hozzánk, ahogy annak idején Moszkváé. A „magyar vagyok, pont” helyett – ami egy hazai közéleti szereplő gondolkodásának origójában kellene hogy álljon – az identitás része lett a „nagy testvér” vélt vagy valós véleménye, tisztelet a kivételnek. Függetlenül attól, hogy mit gondolunk az 1991 előtti Szovjetunióról, illetve az azutáni Egyesült Államokról és a velük fennálló viszonyrendszerünkről, ez a fajta gondolkodás alapvetően hibás és romlott. Mert kapcsolatot tartani kell, országunk érdekeit a realitások talaján állva képviselni kell, de engedni a nagyhatalmak „oszd meg és uralkodj”-ra mindig építő politikájának, azt már nem kell! Amikor pedig ez a politika a tudat legmélyebb részébe hatol, és részévé válik a személyi és csoportidentitásnak, sem a politikus, sem az újságíró nem a maga ura többé, és nem tudja hazája érdekeit szolgálni.
Most, hogy a „titkos is és misztikus, kissé utópisztikus” Julian Assagne által vezetett tényfeltáró csoport a birtokába került összes (251 287) amerikai diplomáciai iratot nyilvánosságra hozta, hevenyészett mérleg vonható, de nem tekinthetünk el a feltételes mód helyenkénti alkalmazásától. Nem ismerhetjük a közreadók hozzáférésének körülményeit az Irakban szolgáló tizedes kissé túlzottan romantikus történetén túl, és továbbra is kételkedhetünk a publikálás mögötti szándékban, ám az biztos, hogy az anyag nem tükröz teljességet, akárhogyan forgatjuk is. A budapesti nagykövetségi keltezésű táviratok sorozatszámai (például 07BUDAPEST333, azaz a 2007. évi 333. távirat) általában nem követik egymást. Legtöbbször néhány, legrosszabb esetben több tucat sorozatszám hiányzik a publikált dokumentumok közül az átfogott 2006. március 14. és 2010. február 25. közötti időszakban. Ami a táviratok címkézés szerinti szűkítését illeti (HU, azaz olyan dokumentumok, keltezési helytől függetlenül, amelyekben Magyarország érintve van), a teljesség megítélése sokkal nehezebb, bár itt a kihagyott évek alapján vehetjük biztosra, hogy csak csekély hányadát láthatjuk a hazánkat (is) érintő anyagoknak. Az első ilyen a 89MOSCOW31607, tehát a Moszkvából 1989. november 13-án keltezett, 31607-es sorozatszámú távirat, amely azt a szovjet bejelentést tárgyalja, miszerint a Varsói Szerződés tagjai kiléphetnek a szervezetből. Aztán kimarad tizenhárom év, a következő HU címkézésű anyag már 2002-ből, Rómából való. Nyilvánvalóan abban a hiátusban is keletkezett Magyarországot említő anyag az amerikai diplomáciában; milyen jó is lenne azokból információkat meríteni a rendszerváltozás megértéséhez! De ehhez a WikiLeaks nem ad segítséget, ahogy 2003-ból sincs ilyen irat, csak 2004-től szerepel minden évben valamilyen dokumentum a listájukon, amelyen ott a HU címkézés.
A teljesség hiánya márpedig súlyos probléma, még akkor is, ha a kutatók, például a történészek sokszor szembesülnek ezzel a helyzettel. Csakhogy az ő esetükben az okok leginkább arra vezethetők vissza, hogy a források évtizedek, évszázadok alatt elvesztek, esetleg szándékosan megsemmisítette őket valaki. Ezúttal viszont van egy nemzetközi civil szervezet, amely tálcán kínál nekünk egy csomó „lopott” iratot, de csak bizonyos iratokat, ami megkerülhetetlenné teszi a szelekció kérdését és a mögötte rejlő szempontokat, szándékokat. Egy követség levelezésében vannak ügyek, amelyek sok fordulót is megélnek, márpedig kevés olyan esetet lehet felfedezni a kiadott budapesti iratokban, amikor sikerül több táviraton keresztül nyomon követni egy bizonyos kérdést. És ebből fontos következtetés adódhat: hiába bizalmas vagy titkos minősítésű egy irat, ha csak egy a teljes iratfolyamból. A többi hiányában igazából nem tudunk mit kezdeni vele, nem tudjuk kontextusba helyezni. A dolog persze fordítva is igaz lenne: ha nem minősített iratokból egy bizonyos ügyre vonatkoztatva rendelkeznénk a teljességgel, lehet, hogy olyan információk birtokába jutnánk, amiért a Szabadság téren, a washingtoni vagy a Bem téri külügyben igencsak kapkodni kezdenének az elhárítás telefonja után. De sajnos a WikiLeakstől nem kapunk ilyet, csak felvillanásokat, amelyek egy-egy személy, az amerikaiakkal kapcsolatban álló és ezért a táviratokban idézett figura számára kellemetlenek lehetnek.
Marad tehát a metodika, a jelzők, a nyelvezet boncolgatása és magyarázása, ami első ránézésre furcsának, esetleg felháborítónak tűnik, de aki ismeri az amerikaiakat és rendszerüket, nem csodálkozik. Ha van valami, amire átfogó, tudományos igényű feldolgozás nélkül bizonyosan jók ezek az iratok, az az, hogy megerősítse véleményünket: az alázat hiánya, az arrogancia, a birodalmi attitűd nem szolgálja még a világ jelenleg legerősebb hatalmát sem, pláne nem az őt kiszolgálni igyekvők érdekeit.