Az őszödi beszéd és a demokratikus jogállam

Öt éve történt, szeptember 17-én, vasárnap délután. A rádióban egyszer csak megszólalt a miniszterelnök hangja. Ez akkoriban nem volt éppen szokatlan, de a kormányfő most olyasmit mondott, ami egyszerűen hihetetlennek, képtelenségnek tűnt, és aminek hatására az egész ország felbolydult: néhány óra múlva a rádió már arról tudósított, hogy Budapesten az Országház előtt tüntetők gyülekeznek, és számuk egyre nő. De mi zaklatott föl enynyire bennünket, mi zaklatta föl ennyire az országot? Egy elemi erejű érzés: az, hogy annak, amit a miniszterelnöktől megtudtunk, nem szabadott volna megtörténnie, hogy az, amit a miniszterelnöktől megtudtunk, összeegyeztethetetlen az ország politikai berendezkedésével, a demokráciával, a jogállammal.
Valósággal kettészakadt az ország: az emberek egyik fele az őszödi beszéd és a választási ígéretekkel homlokegyenest ellentétes kormányzati intézkedések alapján úgy látta, hogy a miniszterelnök és bizalmi emberei a választások előtt megtévesztették az ország népét, a választókat, ezért az újjáválasztott kormányzat voltaképpen nem rendelkezik valódi szavazói felhatalmazással. Az ország másik fele ezzel szemben úgy vélte, hogy bár a kormányzat bizonyos köreinek a magatartása valóban nem volt kifogástalan, tudomásul kell venni, hogy a politikában az ilyesmi előfordul, egyébiránt pedig a választások törvényes keretek közt folytak, ezért az eredményeket mindenkinek el kell fogadnia.
A szóban forgó két felfogást idővel egyre inkább a legitimitás és a legalitás kategóriáival határozták meg. Az egyik nézet hívei azt hangsúlyozták, hogy a kormány nem legitim, de olykor azért elismerték és hozzátették, hogy a kormány legális, törvényes; a másik nézet hívei viszont a kormányzat legalitását, törvényességét hangsúlyozták, és másodlagos kérdésnek tekintették, hogy a kormány legitimitásával kapcsolatban azért vannak problémák. A két felfogásnak így tehát volt egy közös pontja: az, hogy a kormány legális, törvényes (bár egy nagy tekintélyű jogászprofesszor azt írta, a kormány inkább csak a törvényesség, a legalitás látszatával rendelkezik).
A probléma jogi és politológiai elemzése természetesen igen hamar elérte az alkotmányt is: a kérdést alkotmányjogi szempontból általában úgy fogalmazták meg, hogy az adott körülmények között van-e alkotmányos lehetőség a kormány elmozdítására. Miután azonban az ilyen vizsgálódások rendre azzal az eredménnyel végződtek, hogy ilyen lehetőség nincs, ebből sokan az alkotmány fogyatékosságára következtettek, és megpróbálták megfogalmazni, hogy voltaképpen mit is kellene tartalmaznia az alaptörvénynek az ilyen esetek megoldására. A legtöbb erre vonatkozó elgondolás szerint ilyen esetekben az alkotmánynak meg kellene adni a köztársasági elnök számára a jogot az Országgyűlés feloszlatására. A probléma csak az, hogy igen nehéz e jog gyakorlásának feltételeit aggálymentesen megfogalmazni.
Az új alaptörvény ugyanakkor nem tartalmaz olyan rendelkezést, amelynek értelmében a köztársasági elnök feloszlathatná az Országgyűlést olyan helyzetben, mint amilyen 2006-ban állt elő, és könnyen elképzelhető, hogy nem fognak tartalmazni ilyen rendelkezést azok a sarkalatos törvények sem, amelyeket még csak ezután alkot meg az Országgyűlés az új alaptörvény kiegészítésére. Megeshet tehát, hogy jogi szempontból e törvények elfogadása után is nyitva marad a lehetőség arra, hogy megismétlődjék az, amit 2006 és 2010 között élt át az ország.
Mi lehet a megoldás? Az, ha nem úgy tesszük fel az alkotmányjogi kérdést, mint eddig, ha tehát nem azt kérdezzük, hogy ilyen helyzetekben milyen feltételek fennállta esetén kellene megadni a jogot a köztársasági elnöknek az Országgyűlés feloszlatására, hanem azt, hogy vajon nem alkotmányellenes-e, hogy legálisnak, törvényesnek kell elfogadni egy olyan kormányt, amely a jelek szerint a választók megtévesztésével tartotta meg a hatalmát. Innen ugyanis már viszonylag könnyű rátalálni az alkotmányos megoldásra, a levezetés többféleképpen is elvégezhető; a legegyszerűbben az úgynevezett ellenállási klauzulából. E klauzulát a régi és az új alkotmány egyaránt tartalmazza, a ma még hatályos régi alkotmány a következő megfogalmazásban: „Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy erőszakos gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.” (2. § 3. bekezdés.)
Nos, ha egy hivatalban levő kormányzat választások útján, de a választók megtévesztésével kívánja megtartani hatalmát, az azt jelenti, hogy a hatalom birtokosai a választók akaratától függetlenül is meg akarják tartani az egyszer már megszerzett hatalmat, azaz mások hatalomra jutását ki akarják zárni, vagyis a hatalom „kizárólagos birtoklására” törekszenek. Ez azonban sérti az alkotmány idézett ellenállási záradékát, és az is nyilvánvaló, hogy miért. Mert egy demokratikus jogállamban minden hatalom forrása a nép akarata (2. § 2. bekezdés), és egy ilyen választás eredményéből épp ez az akarat hiányzik: a megtévesztett választó akarata ugyanis semmiképpen sem tekinthető a választó valódi akaratának. És az őszödi beszéd tartalma épp azt sugallta és sugallja ma is, hogy Magyarországon a 2006-os választások alkalmával pontosan ez történt: az akkori miniszterelnök e beszédében egyebek közt épp arról tájékoztatta pártja új országgyűlési frakciójának tagjait, hogy hazugságokkal, a választók folyamatos megtévesztésével és trükkök százaival sikerült csak megtartaniuk a hatalmat a 2006-os országgyűlési választásokon.
Az ellenállási klauzula szerint a hatalom ilyen „kizárólagos birtoklására” irányuló törekvésekkel szemben „törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni”. De mit „jogosult” és egyben mit „köteles” tenni „mindenki” „törvényes úton”, ha ezekre a „törekvésekre” csak utólag, hónapokkal a választások után derül fény? Milyen törvényes utak kínálkoznak egyáltalán a cselekvésre egy ilyen helyzetben? Ennek részleteit itt természetesen nem taglalhatjuk; jelzésértékű azonban, hogy a volt köztársasági elnök utólag már sajnálja, hogy annak idején nem tett többet az ügyben.
Mit „jogosult” és mit „köteles” tehát tenni egy ilyen helyzetben „mindenki” „törvényes úton” akkor, ha a választások eredményeit megállapító választási bizottsági és bírósági határozatok már mind rég jogerőre emelkedtek, s a választási eljárási törvény értelmében további jogorvoslatnak velük szemben helye nincs? Nos, ez az a kérdés, amely elvezet bennünket a valódi, az igazi alkotmányossági problémához, amelyet a következőképpen lehet megfogalmazni: vajon nem alkotmányellenes-e, hogy a választási eljárási törvény kizárja a választási eredményeket jogerősen megállapító határozatok rendkívüli jogorvoslattal, közelebbről újrafelvételi eljárással vagy perújítással történő felülvizsgálatának lehetőségét akkor is, ha releváns új bizonyítékok, adatok, egyszóval nóvumok merülnek fel? Gondoljuk csak meg, mi lett volna, ha a móri sorozatgyilkosságért jogerősen életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt Kaiser Ede ügyében nem lett volna mód perújításra, s így a bíróság nem vizsgálhatta volna felül a jogerős ítéletet azt követően, hogy az újabb bizonyítékok fényében valószínűvé vált, hogy nem Kaiser követte el a terhére rótt cselekményeket? A helyzet pontosan ugyanez a 2006-os országgyűlési választások eredményét megállapító határozatokkal. Csak míg a büntetőeljárási törvény a polgári eljárásról és a közigazgatási eljárásról szóló törvények előírásaihoz hasonlóan lehetővé teszi a jogerős határozatok rendkívüli jogorvoslattal, s közelebbről perújítással – közigazgatási határozatok esetében újrafelvételi eljárással – történő megtámadását, a választási eljárásról szóló törvény kizárja ezt a lehetőséget. Ez azonban többszörösen is alkotmányellenes.
A választási eljárási törvény szóban forgó rendelkezésének, vagyis a törvény 84. § (10) bekezdésének alkotmányellenességére és a kapcsolódó kérdésekre vonatkozó vizsgálataim eredményét mindenekelőtt egy alkotmánybírósági indítványban foglaltam össze. Úgy gondoltam ugyanis, hogy a magam részéről ezzel tehetek eleget leginkább az alkotmány ellenállási klauzulájában foglalt és természetesen rám is érvényes kötelezésnek. Az indítványt – amelyben álláspontom alátámasztására gazdagon idéztem az Alkotmánybíróság korábbi határozatait – 2009. március 3-án nyújtottam be, és az ügy természetére tekintettel kértem sürgősséggel történő elbírálását. Az Alkotmánybíróság az indítványt befogadta, érdemben viszont mind a mai napig nem döntött róla.
Nem szívesen bírálom az Alkotmánybíróságot, most azonban hallgatása, késlekedése miatt ezt kell tennem. Az ellenállási klauzula ugyanis még az Alkotmánybíróságra is vonatkozik, ebből pedig nehéz más következtetésre jutni, mint hogy egy olyan ügyben, amely ezzel a klauzulával kapcsolatos, és jelentőségéhez nem fér kétség, a lehető legrövidebb idő alatt döntenie kellene. (Nem is szólva arról, hogy elképzelhető: az ellenállási klauzula alapján az Alkotmánybíróságnak voltaképpen hivatalból is fel kellett volna lépnie a 2006-os választásokkal kapcsolatos köztudomású gyanú miatt, hiszen a hivatalból történő fellépésre az Alkotmánybíróságnak bizonyos körben „törvényes” felhatalmazása van.)
Annyi mindenesetre bizonyos, hogy csak hasznára válna a demokratikus jogállamnak, ha az Alkotmánybíróság most már tényleg állást foglalna abban a kérdésben, hogy alkotmányellenes-e vagy sem a választási eljárási törvénynek az a rendelkezése, amely kizárja a választási eredményeket megállapító jogerős határozatok perújítással vagy újrafelvétellel történő megtámadását. Meglehet ugyanis, hogy ettől függ: kellő jogi biztosítékai lesznek-e annak Magyarországon, hogy még egyszer ne fordulhasson elő az, ami 2006-ban történt.

A szerző jogász, filozófus, egyetemi tanár