Határzár

A minap egy menedzserből lett remete életútjáról cikkezett az olasz sajtó. A harmincas évei végét taposó Marco gondolt egyet, és elköltözött a hegyekbe, boldogan hátrahagyva túlpörgő mindennapjait. Marco kilépett a civilizációból – mert megtehette. Nyilván nem volt tartozása (svájci frankban), nem zaklatták a hitelezők, és nem fenyegették a végrehajtók; kötelmek nélkül, szabadon dönthetett. Jópofa történet. Ám Magyarországon nem az önkéntes remeteség járja, ellenkezőleg. Eladósodott családok százezrei osztanak és szoroznak, hogy a következő években miként egyenlítsék ki lakáshitel-tartozásaikat és óvják meg – a kényszerértékesítéstől – otthonaikat.
Most van mit számolni, hiszen a minap megjelent az árfolyamrögzítést választó devizaadósok törlesztési feltételeiről szóló rendelet, amelyből kiderül, hogy a kormány mekkora mozgásteret enged a hitelek visszafizetésében 2015-től. Az ellenzék által hangosan követelt és a bankok által szkeptikusan sürgetett „kotta” tehát megszületett: ettől kezdve mérlegelni lehet a kockázatokat, a hátrányokat és az előnyöket. Minden adott ahhoz, hogy felelős döntéseket hozzanak az érintettek – felelősebbet, mint annak idején, amikor a könnyebbnek tűnő utat választva a devizakölcsönhöz folyamodtak. Amikor a szocialista kormány a virágzó gazdaság képével ámította, a bankok pedig – nyíltan vagy burkoltan – az „előnyös” hitelek felvételére biztatták a polgárokat.
Csakhogy az árfolyamrögzítés lehetőségével még korántsem zárult le a hazai devizaadósság története. Jogos igény annak tisztázása is, hogy miként következhetett be a régióban is egyedülálló lakossági – s ezt tetézve az önkormányzati és az állami – devizaeladósodás, másfelől annak megelőzése, hogy még egyszer hasonló zsákutcába belefusson az ország. Erre hivatott a nemzetgazdasági miniszter által létrehozott otthonvédelmi monitoringbizottság, amely ma tartja alakuló ülését és fogadja el a munkatervét. E grémium azért jött létre, hogy figyelemmel kísérje az árfolyamvédelmi konstrukció működését és a lakossági hitelezés szabályozását, s őrködjék a banki hitelek árazásának átláthatóságán.
Nem tudni, hogy a hitelesek ingerküszöbét most képes-e áttörni a bizottság megalakulásának híre, ám később, amikor ténykedésének érdemi hatása és következménye lesz, bizonyára senkit sem hagynak majd közömbösen a fejlemények. Már ha e bizottság valóban teljesíti a hivatását. Ha a problémák elkenése helyett tényleg gátat szab a pénzintézetek önkényeskedő hitelezési gyakorlatának, s ha kikényszeríti, hogy a jó ízlés határait betartva olyan normákhoz igazodjanak, mint anyabankjaik „odahaza”. Elgondolkodtató, hogy még Lengyelországban is – ahol a miénkéhez hasonlóan sok fejfájást okoz a devizahitelezés – a pénzintézetek „átgörgetik” ügyfeleiknek a svájci kamatok évek óta tartó csökkenését, miközben az itteni bankok ráerősítettek: az ügyfelek kárára. Egy hasonló kondíciójú lengyel és magyar frankalapú hitel kamata között olykor 1,5-2 százalékpontos eltérés is lehet a mi hátrányunkra. Ez már az állítólagosan nagyobb magyarországi hitelkockázattal sem igazolható. A végeredmény lesújtó: egy átlagos honi hitelfelvevőnek – egyes számítások szerint – 15 százalékkal magasabb törlesztőrészletet kell fizetnie. A kamatfelár a frankalapú, nagyjából ötezermilliárd forintnyi hazai hitelállomány esetében mintegy 75–100 milliárd forintnyi extraprofitot jelenthet a bankrendszernek. S milyen érdekes. Ez megközelíti azt az összeget, amelyet a kormány bankadó címén vár a pénzintézetektől.
Nos, mindennek van határa. És vannak határok, amiket le kell zárni.