Mancsok

Ökoterroir

Hamvas Béla szerint bornép vagyunk, és ennek szerencsére újra ezer jelét látjuk. Mivel relatíve kicsiben csináljuk, sok érdeket nem sértünk, a konkurencia nem feccöl energiát a magyar bor lejáratásába. Viszont libamájnép is vagyunk, másként persze, mint akár húsz éve, amikor minden rendes falu árokpartján ott totyogtak a szárnyasok, mindenesetre ezen a terepen a harc néha háborúvá fajul. Elsősorban természetesen a hizlalt libamájról beszélünk, ami több szempontból is ingoványos talaj. Alapesetben a fiatal libákat életük első tíz hetében erre szakosodott kisebb gazdaságokban nevelik, utána kerülnek át a hizlalás nagy mestereihez. A tömőmesterek féltve őrzik a táplálék összetételének titkát, vita kizárólag ezért nem alakul ki közöttük. Van, aki teljesen megfőzi a kukoricát, akad, aki alig. Felspécizik növényolajjal, esetleg tesznek bele némi C-vitamint, de antibiotikumokkal csak az elvetemültek kísérleteznek. A libákat naponta négyszer-ötször etetik, a hizlalástól testükben a zsírtükörszint lényegesen megemelkedik, a máj megnagyobbodik, és olyan aranysárga színt kap, amitől a vevő megtántorodik a hűtőpultnál.
Hogy ez állatkínzásnak minősül-e, arról megoszlanak a vélemények. Tény, hogy a liba magától nem gyúrna májra. Mint ahogy az is, hogy a tisztelet minden érző lény iránt kategóriájába a művelet bizony nem fér bele. Ugyanakkor amit az ember a nagyüzemi állattenyésztésben művel az állatokkal, az egyszerűen döbbenetes és nem szűkíthető le csupán a libaszektorra. A „boldog csirke”, a sörrel itatott, naponta masszírozott disznó vagy marha csak kevesek látókörében bukkan fel. Ráadásul az a baj, hogy a libamáj valószínűleg a világ legfinomabb étele. Ahogy például Kalla Kálmán feladja a szalvétában abált libamájat némi tokaji aszúval megbolondítva, nos ott új dimenziók nyílnak. Tradíciókról értekezni a libatömés kapcsán szintén kétélű fegyver, mert akkor hová álljanak a japánok a bálnákkal, vagy a feröer-szigetekiek a lemészárolt delfinekkel? Mindez onnan jutott eszembe, hogy a magyar ügyészség eljárást kezdeményezett a magát állatvédőnek definiáló Négy Mancs elnevezésű osztrák alapítvány ellen. Már 2008-ban felmerült a gyanú, hogy a szervezetet nem globális méretekben zaklatta fel a ludak sorsa, hanem kizárólag a Magyarországon élő hungaviscombra és babatra, azaz a magyar fehérekre fókuszáltak. És sokakban felmerült a kérdés, hogy miért is. Azoknak a véleményét, akik a Négy Mancs akciózása miatt elveszítették munkájukat, most inkább nem idézném. Az eljárást Budai Gyula elszámolási és korrupcióellenes kormánybiztos kezdeményezte, hogy tisztázni lehessen, milyen forrásokból finanszírozta az alapítvány a magyar libatenyésztőket lejárató nemzetközi kampányt.
Amennyiben bebizonyosodik, hogy a háttérben piacszerzési érdekek húzódnak meg, a Négy Mancs többet ártott az állatvédelem ügyének, mint most gondolnánk.