Meglehetősen rossz a patkányok sajtója, olykor csak a Spektrum és a National Geographic tesz egy gesztust, hogy a hosszú farkuk – és a középkori fekete halállal való megkérdőjelezhetetlen kapcsolatuk – miatt kifejezetten ellenszenves állatok népszerűségi mutatóját feljebb pöckölje, bizonyítva, hogy intelligens és kifejezetten közösségcentrikus lényekről van szó. A Pixar Animation most olyasmit tett a patkányságért, amellyel kiérdemelhetik a csatornarendszeri köztársaság érdemkeresztjét: a L’ecsó patkánya nemcsak megnyeri az ember–patkány rokonszenvpárbajt, de ki is derül róla, hogy főzésben abszolúte jobb nálunk.
A Pixar irodái a karakter körvonalazódása előtt megteltek patkányketrecekkel. Bár beletelt egy kis időbe, amíg megszokták őket, a stáb tagjai azon kapták magukat, hogy már-már Walt Disney-romantikával tekintenek a szociálisan érzékeny, társadalmi beállítottságú rágcsálókra, ez pedig nyilván további inspirációt jelentett animációs megjelenésükhöz.
Remy, a L’ecsó főszereplője kirívó alkat. Kifejlődik, úgymond kortársai közül, haladó szellemben tesz-vesz, végül két lábra áll, és – ami teljesen új a kisállatcentrikus animációs filmezésben – beleveti magát a konyhatudományba. Persze a Pixar általában teljesen új, képtelennek tűnő, mégis rajzfilmképes ötletekkel jön elő, az életre kelt játékoktól (Toy Story – Játékháború 1–2.) a szörnyetegekig, akik borzalmasan rettegnek egy közéjük keveredett kislánytól (Szörny Rt.), az apjától elszakadt bohóchaltól, akiért egy egész akvárium fellázad (Némó nyomában) a szuperhős családig, amely megpróbál beilleszkedni a csendes kertvárosi életbe (A hihetetlen család) és militáns, bogársereget verbuváló hősi hangyától (Egy bogár élete) a csibész versenyautóig, aki, akár Kerouac, elkeveredik a 66-os úton (Verdák). A L’ecsó kulcsa a kukta, a csúcsgasztronómiai közegbe vitt történet tanulsága pedig, hogy főzni bárki tud (Jamie Oliver után szabadon), azaz – mint már sokszor – aki ragaszkodik álmaihoz, be is tudja teljesíteni azokat. Legyen az Remy, a patkány, aki már-már emberré lesz, vagy Linguini, a kétbalkezes szemetesfiú, akit a séfségig repít a patkányszerencse. A konyhai jelenetekhez az animátoroknak el kellett sajátítaniuk a vágás, szelés, keverés-kavarás alapjait, s éppen a keverés-kavarásnak és Brad Birdnek köszönhetően (Bird A hihetetlen családért elnyerte a legjobb animációs filmnek járó Oscart) végül a L’ecsó nem gyerekfilm lett. Humora kifejezetten finom. Ott van például a rettegett gasztronómiai kritikus, aki koporsó alakú elefántcsonttornyából szitokszavakat szórva csillagokat vétet el, de a lecsóíz visszarántja az elvesztett idillbe, vagy a konyhát gyorséttermi trükkökkel megszégyenítő séf, vagy a patkány által kézivezérelt fiú, akit megszédít a munkahelyi flört s a meg nem érdemelt karrier.
Amúgy a lecsóillatból kiérződik némi kesernyés irónia is, aki akarja, érti is a célzást, a csúcsgasztronómusok meg nyilván tudják, hogy nem kell túlbonyolítani a dolgokat.
(L’ecsó. Színes magyarul beszélő amerikai animációs film, 110 perc. Rendezte Brad Bird, Jan Pinkava. Forgalmazza a Fórum Hungary.)
origo.hu
Azbej Tristan: A szíriai keresztények számíthatnak Magyarországra
