Sarkalatos kérdés

Száz éve néhány nap eltéréssel jelentette be Frederick Cook és Robert Peary, hogy felfedezte az Északi-sarkot. Minthogy „első” csak egy lehet, ádáz harc robbant ki közöttük, amelyből a korabeli amerikai sajtó is jócskán kivette a részét. De vajon Cook vagy Peary érte el először bolygónk legészakibb pontját? Elérte-e valamelyikük egyáltalán?

Száraz jég
Még napjainkban is bolygónk fehér foltjai a sarkvidékek. Nemcsak az őket borító állandó hó- és jégtakaró okán, hanem azért is, mert a tengerek mélye mellett az Arktisz és az Antarktisz földünk legkevésbé ismert tája. Nemrég amerikai és ausztráliai kutatók bejelentették, hogy a Déli-sarkon megtalálták a földkerekség leghidegebb helyét. Az egyszerűen „A hegygerincnek” (Ridge A) elnevezett tájegység az antarktiszi fennsíkon van, a tengerszint fölött 4053 méterrel. Ott a téli átlagos hőmérséklet nem haladja meg a mínusz hetven Celsius-fokot. Az talán nem meglepő, hogy a Déli-sarkon találjuk bolygónk leghidegebb pontját, sokkal furcsább azonban, hogy ez a föld legszárazabb, legszélcsendesebb tája is, több száz éve nem eshetett csapadék arrafelé. A kutatók szerint ha összegyűjtenénk az A hegygerinc fölötti légréteg teljes nedvességtartalmát, az nem lenne vastagabb egy emberi hajszálnál, olvasható a Sciencedaily.com internetes magazinban.
Ember még nem járt e tájon, a felfedezést a műholdak által készített képek elemzése után tették Will Saunders csillagász és munkatársai. Kutatásuk célja az volt, hogy megfelelő helyet találjanak egy majdan felépítendő hatalmas csillagvizsgálónak. A hideg, száraz, nyugodt levegő ideális feltételeket teremthet a csillagászati megfigyelésekhez. Az asztronómusok arra számítanak, hogy az itt készített felvételek legalább háromszor élesebbek lesznek, mint bármely más földi csillagvizsgáló fényképei. Akár a Föld körül keringő Hubble űrteleszkóp képeinek minőségét is megközelíthetik. Az antarktiszi csillagvizsgáló költségei azonban eltörpülnek a világűrben keringő űreszköz árához képest. (M. Cs.)

Megfogyatkoztak a XX. század elejére a föld felfedezésre váró tájai, a sarkvidékek azonban továbbra is ismeretlenek voltak a nyugati civilizáció felfedezői előtt. Nem csoda hát, hogy számos konkurens csoport párhuzamosan törekedett az Északi- és a Dél-sark felé. Miután 1903-ban a norvég Roald Amundsen sikeresen keresztülhajózott a Kanada északi partjainál lévő északnyugati átjárón az Atlanti- és a Csendes-óceán között, az Északi-sark lett volna a következő úti célja. Támogatóit azonban nem tudta meggyőzni a felfedezés esélyeiről, és nem sikerült összegyűjtenie idejében a szükséges pénzt sem. Hat évvel később, 1909-ben még el sem tudott indulni, amikor a két amerikai felfedező, Frederick Cook és Robert Peary egyszerre jelentette be, hogy eljutott az Északi-sarkra.
Amundsen, azt gondolva, hogy ez esetben csatát vesztett, villámgyorsan meghozta az egyetlen ésszerű döntést, és az Antarktisz felé indult. Már Madeiránál járt Fram (Előre) nevű hajójával, amikor táviratot küldött legnagyobb vetélytársának, az angol Robert Scottnak ezzel a szöveggel: „Örömmel értesítem, hogy a Fram az Antarktisz felé tart – Amundsen”. A Déli-sarkot végül Amundsen hódította meg, az Arktisz felfedezőjének kivolta azonban száz éve tudománytörténeti viták tárgya.
Frederick Cook 1909. szeptember 21-én érkezett meg New Yorkba. Hősnek, világsztárnak kijáró fogadtatásban részesítették, a kor szokása szerint százezer ember éljenzett az utcákon, ahol végighaladt a felfedező győzelmi menete. Miután a hónap elején az újságok címlapjai egymást túlharsogva kürtölték világgá az Északi-sark felfedezésének hírét, Cook egy csapásra Amerika legbálványozottabb emberévé vált. Elmondása szerint 1908 februárjában hagyta el a grönlandi Annoatok települést, és az Axel Heiberg-szigettől északra tartva április 22-én érte el a földrajzi Északi-sarkot. A végső útra csak két inuit (eszkimó) embert, Ahwelahot és Etukishookot vitte magával. Annoatokba próbáltak visszatérni, de az időjárás rosszra fordult, így egy évig a sarkvidék szigetein rostokoltak, közben Cook beszámolója szerint az éhhalál fenyegette őket. Végül 1909 tavaszán érkeztek vissza a grönlandi falucskába. Cook hollétéről tehát tizennégy hónapon keresztül nem tudott senki csodával határos megmeneküléséig, ez a körülmény pedig szinte azonnal találgatásokra adott okot. Az első működő távírót a nyár végén találta a Shetland-szigeteken, ahonnan szeptember 1-jén ezt a táviratot küldte a The New York Heraldnak: „Elértük az Északi-sarkot 1908. április 21-én. Szárazföldet fedeztünk fel a messzi északon. Koppenhágába tartunk a Hans Egede gőzösön – Frederick Cook.” Az említett szárazföld, ma már tudjuk, nem létezik.
Cook eltűnése után, 1908. július 6-án egy másik amerikai sarkkutató, Robert Peary indult el New Yorkból észak felé a Roosevelt hajó fedélzetén. A telet az Ellesmere-szigeten töltötték, majd 1909. február végén indultak az Északi-sark felé. Az utolsó segítő csoportot április 1-jén hagyták hátra az északi szélesség 87,45. fokánál (az Északi-sark a 90. foknál van). Innentől Pearyt csak egy amerikai és négy inuit kísérője segítette. Április 6-án felállították Jesupnak elnevezett táborukat, elmondásuk alapján kevesebb mint nyolc kilométerre az Északi-sarktól, majd másnap Peary így írt naplójába: „Végre az Északi-sark! Három évszázad [kutatásának] jutalma. Huszonhárom éven keresztül álmodtam erről és küzdöttem érte. Végre az enyém.” Pearyt szeptember első napjaiban érték el a nyugati világ hírei, és ezek rossz hírek voltak számára. A világ napok óta Cookot ünnepelte, aki egy évvel korábban már felfedezte az Északi-sarkot. Amikor szeptember 6-án Peary bejelentette a saját felfedezését, egyúttal kétségbe vonta Cook állításainak igaz voltát, senki sem hitt neki. Sőt Cookot még nagyobb tisztelet övezte, mert úriemberként viselte az alaptalan vádaskodásokat. A közhangulat azonban – nem kis részben a The New York Times elfogódott cikksorozata nyomán – lassan változni látszott, írta a Times száz évvel később, 2009. szeptember 7-én.
Mindkét oldal maga köré gyűjtötte támogatóit, akik fenntartás nélkül hittek hősük történetében, az ellenfelet pedig hazug gazembernek igyekeztek beállítani. E közhangulat kialakításában főszerep jutott az újságoknak, amelyek a szenzáció kedvéért nem tartották szükségesnek, hogy a felfedező bejelentése után független forrásból is ellenőrizzék az információ valóságtartalmát. A Cookot sztároló The New York Herald ezt írta: „Az éhezéssel és a jéggel viaskodva a bátor felfedező elérte a nagyszerű célt”, míg a Pearyt támogató Times így írt saját favoritjáról: „a világ a habozás árnya nélkül fogadja el a szavait”. Az utóbbi szerint Cook egyszerű csaló volt, „a legelképesztőbb imposztor az emberiség történetében”, aki „csupán megadta a köznépnek, amire vágyott”. A történethez hozzátartozik, hogy 1988-ban a Times hivatalosan megkövette az olvasókat, elismerve, hogy Peary története hiteltelen.
Van tehát két ember, akik ugyanazt állítják magukról és a másikról is. Ki mond igazat?
Megdönthetetlen bizonyíték, sőt egyértelműen támogató tanúvallomás egyik oldal igazát sem támasztja alá. A címében is beszédes Humbug.polarhist.com weboldal beszámolója szerint Peary expedíciójának tagjai Grönlandon kikérdezték a Cookot elkísérő inuitokat, akik tagadták, hogy néhány száz kilométernél jobban megközelítették volna a sarkot. Cook azonban ebben az időben még olyan kikezdhetetlen figura volt Amerikában, hogy szinte mindenki óvakodott attól, hogy rosszat mondjon róla, így e vallomások nem kaptak nagy figyelmet. Mindkettejük történetének legelgondolkoztatóbb eleme azonban az, hogy hogyan tudták meghatározni pontos helyzetüket útjuk során. Egyikük sem vitt magával olyan képzett navigátort, aki a csillagok állásából szextáns segítségével meghatározhatta volna pozíciójukat, független(nek tekinthető) bizonyítékot szolgáltatva ezzel. Cook nem is értett a szextáns használatához, Peary viszont képzett navigátor volt, de csapatának más tájékozódási ismeretekkel bíró tagjait a „felfedezés” előtti héten hátrahagyta. Ezek az emberek valóban hátráltathatták, hiszen ezután haladási sebessége rejtélyes módon hirtelen megduplázódott.
Más érthetetlen elemei is vannak Peary expedíciójának. Öt hétig anélkül haladtak a végeláthatatlan jégmezőkön, hogy közben egyszer is meghatározták volna a helyzetüket, így nem tudhatták, hogy nem tértek-e le az észak felé vezető útról. Az iránytű itt már nem használható, hiszen a föld mágneses és földrajzi Északi-sarka nem esik egybe, a mágneses helymeghatározás pedig itt gyakran csődöt mond. Pearyék tehát majdnem nyolcszáz kilométeren keresztül vakon, mégis nyílegyenesen haladtak a cél felé. A történet e meglehetősen hihetetlen elemét Dennis Rawlins történész a gunyoros „pole-in-one” névvel illette (a golfban hole-in-one-nak – „egyből a lyukba” – nevezik azt, amikor a játékos a kezdőütéssel azonnal a lyukba juttatja a labdát). Társai szerint Peary, amikor április 6-án végre meghatározta a helyzetüket, bár csalódottnak látszott, nem mutatta meg nekik a mérés eredményét. Ezután visszatértek, Peary pedig bejelentette, hogy elérték az Északi-sarkot. Peary hívei mindmáig igyekeznek igazolni bálványukat. Feltételezik, hogy a szélirány rajzolta mintázatok a hóban vagy az árnyékok állása vezethette.
Cooknak sem voltak Pearynél erősebb bizonyítékai, amelyek alátámasztották volna felfedezését, de ez nem sok embert zavart. Még napjainkban is léteznek társaságok, amelyek Cookot vagy Pearyt dicsőítik. A történet azonban nemrég újra krimibe illő fordulatot vett. Robert Bryce könyvtáros, a téma egyik kutatója a Polar Record című tudományos sarkkutatói folyóirat októberi számában megjelenő tanulmányában bemutat egy táviratpiszkozatot (Cook Shetland-szigetekről küldött üzenetének első változatát), amelyet az eBay internetes aukciós oldalon vásárolt. A piszkozatot összetépték, de valaki – feltehetően egy szállodai alkalmazott – száz évvel ezelőtt megtalálta annak a koppenhágai hotelnak a szemétkosarában, ahol Cook megszállt. A szöveg majdnem ugyanaz, mint amelyet fönt idéztünk, az utolsó néhány mondat azonban rávilágít Cook valóságos motivációjára: „Elértük az Északi-sarkot 1908. április 21-én. Szárazföldet fedeztünk fel a messzi északon. A kétezer szavas exkluzív táviratot borítékba zárva itt hagytam. Háromezer dollárt kérek érte. Ha akarják, intézkedjenek a továbbításáról. Koppenhágába tartunk a Hans Egede gőzösön – Frederick Cook.” Bryce korábban Cook másik „fölfedezését” is megcáfolta. Az utazó azt állította, hogy ő mászta meg először Észak-Amerika legmagasabb csúcsát, az Alaszkai-hegységben lévő 6194 méter magas Mount McKinleyt. Az ezt bizonyítani hivatott fénykép azonban alig 1700 méter magasan készült.
Jelenlegi ismereteink szerint tehát, bár Peary feltehetően közelebb jutott az Északi-sarkhoz, mint Cook, mindketten csalók voltak. De akkor ki fedezte fel valójában a föld legészakibb pontját? Valószínűleg Amundsen, aki tizenöt társával együtt Norge nevű léghajójával 1926. május 11-én szállt fel a Norvégiához tartozó Spitzbergákról, majd két nappal később megérkezett Alaszkába. Így ő tekinthető a Déli- és az Északi-sark felfedezőjének is.