Ötszörös áron számláztak a szovjetek

A háború után a nemzeti jövedelem mintegy harminc százalékát emésztették fel a jóvátételi költségek.

Az 1945. január 20-i szovjet–magyar fegyverszüneti megállapodást követte a június 15-i jóvátételi egyezmény, majd nyáron Potsdamban döntöttek a szövetséges nagyhatalmak a háborús károk fejében fizetendő jóvátételi, kártérítési igények teljesítésének mikéntjéről. Mindegyikben volt egy közös momentum. Valamennyi csak Magyarországra nézve volt kötelező érvényű, a győztes felek kényük-kedvük szerint módosítgathatták a leírt, illetve szentesített szöveget, kontraktusokat. Magyarország gazdasági leigázása, kifosztása amúgy nem ekkor kezdődött.

A visszavonuló német haderő, valamint a kollaboráns nyilasok már elvittek egyszer mindent 1944. október végétől, ami mozdítható, pénzzé tehető, használható, illetve ehető volt. 1945-től azonban olyan mértékű módszeres kifosztást élt meg az állam és a lakosság, amilyenre a török hódoltság után egyszer sem volt példa.

A háborús jóvátételt irreálisan óriási, szinte teljesíthetetlen összegben határozták meg. Háromszázmillió dollárt kellett fizetnünk a Szovjetuniónak, Csehszlovákiának és Jugoszláviának. Furcsa kakukktojás volt ebben északi szomszédunk, amelynek nyugati felével nem háborúztunk. Az pedig érthetetlen, hogy a Tiso-féle szlovák állam utódja milyen alapon követelt tőlünk bármit. Az 1944 augusztusában kezdődő szlovák nemzeti felkelés elleni harcokban magyar egységek nem vettek részt.

A Szovjetuniót egymagában kétszázmillió dollár illette meg. Az 1945. január 20-i fegyverszüneti egyezmény rendelkezése értelmében mindezt hat év alatt kellett abszolválnunk. Arra köteleztek bennünket, hogy az 1938-as dollárárfolyamon, piaci árakon szállítsuk le a terményeket, ipari berendezéseket, komplett gyárakat – mindent, amit tételesen felsoroltak, vagy amire igényt formáltak. Márpedig ez azt jelentette, hogy miután megugrott az infláció a világháborús évek alatt, valójában háromszor annyi jóvátételt kellett fizetnünk, mint ami a megállapodás szövegében foglaltatott.

Mint később kiderült, ezt lehetett tovább fokozni. A gyakorlatban ugyanis a szovjet fél döntötte el minden esetben, hogy mennyire taksálja az átadott objektumokat, iparcikkeket, árumennyiséget. S mivel az volt az érdekük, hogy minél alacsonyabb áron számíttasson bele minden a papíron kétszázmillió dollárba, így legtöbbször nevetségesen alacsony árakat, a valósnak a töredékét szabták meg átvételi összegként. Szakértői becslések szerint így hozzávetőleg ötszörösét fizettük ki a Szovjetuniónak különböző címeken. Legalább egymilliárd dollárt tartanak reálisnak. Főként, ha tekintetbe vesszük, hogy a Vörös Hadsereg hadizsákmány címén – megszegve a fegyverszüneti egyezményt – eleve lefoglalt komplett létesítményeket, a termelőüzemektől az iskolákig, kórházakig. A bankok pénztárkészleteit is rekvirálták.

Mindemellett nekünk kellett az országban működő Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) tagjainak minden költségét – egyes számítások szerint egymillió dollárt – állnunk a súlyos jóvátételen felül. A több mint ezerfős testület elnöke Kliment Vorosilov marsall, első alelnöke Vlagyimir Szviridov altábornagy és a szovjet kormány politikai megbízottja, G. M. Puskin diplomata lett. Az amerikai missziót Key altábornagy vezette, 1946 júliusától Weems dandártábornok, az Egyesült Államok politikai megbízottja, később Arthur Schoenfeld követte. Az angol misszió vezetője Edgcumbe marsall, az Egyesült Királyság politikai megbízottja, később J. Gascoigne nagykövet volt.

Harmadikként pedig ott volt a csak elvben szintén ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet hadsereg koszt-kvártélyának fedezése. Tekintve, hogy 1945-ben a szovjet kontingens egy-másfél millió katonát jelentett, a magyar élelmiszerkészletek szinte teljes kimerülését vonta maga után az ellátásuk. Mindemellett nem lehet megfeledkezni arról, hogy kilencszázezren pedig hadifogságban voltak, és akkor a málenkij robotra elhurcoltakról még nem is esett szó.

Mindannak ellenére, hogy a nemzeti jövedelem mintegy harminc százalékát emésztették fel e költségek, az ország gazdasága helyreállt, az inflációnak véget vetett a koalíciós kisgazdakormány, és 1946. augusztus elsejével kijött a stabil új nemzeti valuta, a forint.

Hazánk 1953-ra tudta végre leróni jóvátételi kötelezettségeit. A szovjet kormány január 20-i nyilatkozatában ismerte el a teljesítés tényét.

A hetven éve elhunyt Buday-Goldberger Leó munkásságát dolgozza fel az a kötet, amelyet az Óbudai Múzeum adott ki. Guba Ildikó A halál nem program című könyve a magyar textilipar kiemelkedő alakjának drámai életpályáját jeleníti meg sok eddig ismeretlen, feltáratlan forrás, dokumentum segítségével. A könnyűipar úttörője a nemzeti érzelmű magyar zsidóság emblematikus megtestesítője volt. Haraszti György előszavában kitér rá: bár nemzetközi kapcsolatai, vagyona jóvoltából elhagyhatta volna az országot, ez a gondolat fel sem ötlött benne. Az egyetemi tanár hozzáteszi: „Felvetődik a kérdés, mi történt volna, ha túléli a háborút. A pályatársak közül [ ] Aschner Lipót vagy a Zwack család példája is mutatja, hogy a kommunista hatalomátvétel után legjobb esetben is csak egy címzetes igazgatói állás vagy a cégnév megőrzése lehetett volna az elérhető maximum.” A sors tragikuma, hogy éppen a mauthauseni tábor felszabadulásának napján, 1945. május ötödikén halt meg az embertelen bánásmód következtében. 1948-ban családjának végzete is beteljesedett: a nemzetközi hírű gyár államosítása után emigrálni kényszerültek Nyugatra.

Döntésük helyességét támasztja alá, hogy a kisebbik fiú, Miklós csak 1956-ban tudta követni hozzátartozóit, mivel addig különböző gazdasági bűncselekmények koholt vádjai miatt kisebb megszakításokkal börtönbüntetéseit töltötte. A zsidó nagyiparosok, bankárok vagyonát az 1944. március 19-től a megszálló németek lefoglalták. Ezek az eredeti német tulajdonokkal együtt a potsdami egyezmény értelmében a szovjetek birtokába kerültek. Így az a több mint visszás helyzet állt elő, hogy a zsidók kisemmizését, jogfosztását a másik népirtó rezsim folytatta. Minderről a híres holokausztkutató, Randolph L. Braham A népirtás politikája: a holokauszt Magyarországon című kötetében így ír: „Magyarország helyzete gazdaságilag kétségbeejtő volt. Háborútól dúltan, két hadseregtől kifosztva, dühöngő inflációtól nyomorgatva roppant nagy szüksége volt a gazdasági segítségre. Mint ellenséges államot, a szovjetek a legnagyobb mértékben kihasználták, a zsidó tulajdont sem kímélve. Sőt, a szovjetek a németek által megkaparintott zsidó tulajdont német vagyonként kezelték, és így az a német–magyar jóvátétel részeként szovjet szerzeménnyé vált.” A történész leszögezi: a zsidók nem örvendhettek semmiféle kézzelfogható eredménynek a kártérítésben és jóvátételben.