Ötszörös áron számláztak a szovjetek

A háború után a nemzeti jövedelem mintegy harminc százalékát emésztették fel a jóvátételi költségek.

Mindemellett nekünk kellett az országban működő Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) tagjainak minden költségét – egyes számítások szerint egymillió dollárt – állnunk a súlyos jóvátételen felül. A több mint ezerfős testület elnöke Kliment Vorosilov marsall, első alelnöke Vlagyimir Szviridov altábornagy és a szovjet kormány politikai megbízottja, G. M. Puskin diplomata lett. Az amerikai missziót Key altábornagy vezette, 1946 júliusától Weems dandártábornok, az Egyesült Államok politikai megbízottja, később Arthur Schoenfeld követte. Az angol misszió vezetője Edgcumbe marsall, az Egyesült Királyság politikai megbízottja, később J. Gascoigne nagykövet volt.

Harmadikként pedig ott volt a csak elvben szintén ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet hadsereg koszt-kvártélyának fedezése. Tekintve, hogy 1945-ben a szovjet kontingens egy-másfél millió katonát jelentett, a magyar élelmiszerkészletek szinte teljes kimerülését vonta maga után az ellátásuk. Mindemellett nem lehet megfeledkezni arról, hogy kilencszázezren pedig hadifogságban voltak, és akkor a málenkij robotra elhurcoltakról még nem is esett szó.

Mindannak ellenére, hogy a nemzeti jövedelem mintegy harminc százalékát emésztették fel e költségek, az ország gazdasága helyreállt, az inflációnak véget vetett a koalíciós kisgazdakormány, és 1946. augusztus elsejével kijött a stabil új nemzeti valuta, a forint.

Hazánk 1953-ra tudta végre leróni jóvátételi kötelezettségeit. A szovjet kormány január 20-i nyilatkozatában ismerte el a teljesítés tényét.

A hetven éve elhunyt Buday-Goldberger Leó munkásságát dolgozza fel az a kötet, amelyet az Óbudai Múzeum adott ki. Guba Ildikó A halál nem program című könyve a magyar textilipar kiemelkedő alakjának drámai életpályáját jeleníti meg sok eddig ismeretlen, feltáratlan forrás, dokumentum segítségével. A könnyűipar úttörője a nemzeti érzelmű magyar zsidóság emblematikus megtestesítője volt. Haraszti György előszavában kitér rá: bár nemzetközi kapcsolatai, vagyona jóvoltából elhagyhatta volna az országot, ez a gondolat fel sem ötlött benne. Az egyetemi tanár hozzáteszi: „Felvetődik a kérdés, mi történt volna, ha túléli a háborút. A pályatársak közül [ ] Aschner Lipót vagy a Zwack család példája is mutatja, hogy a kommunista hatalomátvétel után legjobb esetben is csak egy címzetes igazgatói állás vagy a cégnév megőrzése lehetett volna az elérhető maximum.” A sors tragikuma, hogy éppen a mauthauseni tábor felszabadulásának napján, 1945. május ötödikén halt meg az embertelen bánásmód következtében. 1948-ban családjának végzete is beteljesedett: a nemzetközi hírű gyár államosítása után emigrálni kényszerültek Nyugatra.

Döntésük helyességét támasztja alá, hogy a kisebbik fiú, Miklós csak 1956-ban tudta követni hozzátartozóit, mivel addig különböző gazdasági bűncselekmények koholt vádjai miatt kisebb megszakításokkal börtönbüntetéseit töltötte. A zsidó nagyiparosok, bankárok vagyonát az 1944. március 19-től a megszálló németek lefoglalták. Ezek az eredeti német tulajdonokkal együtt a potsdami egyezmény értelmében a szovjetek birtokába kerültek. Így az a több mint visszás helyzet állt elő, hogy a zsidók kisemmizését, jogfosztását a másik népirtó rezsim folytatta. Minderről a híres holokausztkutató, Randolph L. Braham A népirtás politikája: a holokauszt Magyarországon című kötetében így ír: „Magyarország helyzete gazdaságilag kétségbeejtő volt. Háborútól dúltan, két hadseregtől kifosztva, dühöngő inflációtól nyomorgatva roppant nagy szüksége volt a gazdasági segítségre. Mint ellenséges államot, a szovjetek a legnagyobb mértékben kihasználták, a zsidó tulajdont sem kímélve. Sőt, a szovjetek a németek által megkaparintott zsidó tulajdont német vagyonként kezelték, és így az a német–magyar jóvátétel részeként szovjet szerzeménnyé vált.” A történész leszögezi: a zsidók nem örvendhettek semmiféle kézzelfogható eredménynek a kártérítésben és jóvátételben.