A klasszikus diplomáciától a haszonelvűségig

Nanovfszky György azokról az időkről, amikor még divat volt Moszkvában a magyar fogadásra járni.

– Igazi polihisztorként hat nyelven beszél, foglalkozott közgazdasággal, politológiával, egyháztörténettel, mégis mindig diplomata akart lenni. A Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében (MGIMO) végzett, ami a 60-as évek végén jó ajánlólevélnek számított, ám mivel nem lépett be az állampártba, erre mégis jó két évtizedet kellett várnia. Megérte? Azt kapta, amire várt?
– Igen. Már gyerekként a diplomatapályáról álmodtam, ennek érdekében tanultam a nyelveket is. Kezdtem egy francia iskolában Budapesten, a bölcsészkarra orosz–lengyel szakra vettek fel, amely nyelvekhez moszkvai ösztöndíjasként jött még az angol és az indonéz, valamint az eszperantó. Így aztán érthető módon nagyon boldog voltam, amikor egykori tanárom, Antall József miniszterelnökként magához hívatott, s felkért arra, hogy nagykövetként vegyek részt az elképzeléseinek alakításában. Ekkor még több lehetőség is felmerült, végül Moszkva lett belőle, ahol új alapokra kellett helyezni a magyar– orosz kapcsolatokat. A nyelvet nem csak bírtam, de a tolmácsképzőben évek óta tanítottam is, így aztán ez nem okozhatott gondot. Később Antall meg is jegyezte, meglepődött, amikor látta, milyen jól „elboldogulok” az orosszal.

– Több helyen megfogalmazza, hogy a klasszikus orosz diplomáciai iskola híve. Van-e ennek az iskolának ma is létjogosultsága?
– Természetesen, és nem véletlen, hogy ezeket a hagyományokat az orosz diplomácia mind a mai napig megőrizte. Hogy egy személyes példán illusztráljam ennek az iskolának a szellemiségét, nagyköveti kinevezésem után az orosz külügyminisztériumban azonnal kértem, hogy találkozhassak a pátriárkával. Ezen akkor meglepődtek, hiszen a szovjet időkben ez elképzelhetetlen volt, de elmagyaráztam, a dolgok rendje, és ez a diplomáciai tankönyvekben is le van írva, hogy egy nagykövetnek nemcsak az állammal, hanem a nép lelki vezetőivel, tehát a többségi egyház mindenkori fejével is fel kell vennie a kapcsolatot. Nagyon meglepődött a látogatáson II. Alekszij is, s elmondta, hogy én vagyok az első nagykövet, aki e megfontolásból a tiszteletét teszi nála. Ezután kellemes beszélgetés alakult ki köztünk, könnyen megtaláltuk a közös hangot, hiszen egyháztörténetet is végeztem és tanítottam is. Ez a kapcsolat a későbbiekben annyira gyümölcsöző volt, hogy komolyan felmerült a pátriárka és II. János Pál magyarországi találkozójának lehetősége, amely aztán a szinódus ellenállásán bukott meg. Egy szó, mint száz, soha nem láttam kárát annak, hogy betartom a klasszikus diplomáciai szabályait.

– S milyen az ideális diplomata?
– Természetesen olyan, aki megfelelően képviseli hazája érdekeit. Egy idős diplomatától tanultam egykoron, hogy egy herendi váza sokszor jobban megjeleníti Magyarországot, mint egy nagykövet, ám az érdekeit nem tudja képviselni. Ehhez kell a személyiség. Diplomataként tehát mindenekelőtt magyar voltam, az érdekek érvényesítéséhez pedig változatos eszközöket használtam.

– Ez így van, és emlékszem, a 90-es években, hogy úgy mondjam, Moszkvában divat volt járni a magyar nagykövetség fogadásaira. Miért?
– Két oka volt ennek. Egyrészt Magyarország egyebek mellett már a finnugor nyelve miatt is különleges volt, s még a szovjet időkben sem simult bele teljesen a szövetségi rendszerbe. Másrészt az igazsághoz tartozik az is, hogy az orosz emberek ismerték az Ikarus autóbuszt, a Globus konzervet, a magyar szalámit, a pálinkát és a tokajit, amely érdeklődésre, imázsra lehetett építeni. Emellett súlyt fektettem arra, hogy meghívjak érdekes embereket, az író Szolzsenyicintől ismert színészeken és zenészeken át az ’56-ban röpcédulák osztogatásáért többéves börtönre ítélt egykori szovjet diákokig. Tisztában voltam ugyanis vele, hogy Magyarország nem nagyhatalom, viszont csak nálunk megtalálható érdekességet e fogadások mindig tudtak nyújtani.

– Említette a finnugor gyökereket, ami a szívügye, és alapító alelnöke a Finnugor Népek Világkongresszusának. Ezt a nyelvrokonságot manapság itthon egyre többen vitatják
– Faji szempontból nem vagyunk rokonok, viszont egy a finnugor családhoz tartozó nyelvet beszélünk. Ez a közös gyökerű szavak, a nyelv rendszere által is alátámasztott tény, e rokonságot nem tagadta meg senki, a finnugorok összetartanak.

– A finnugor téma egykor más okból kifolyólag is politikai kontextusba került, s egy időben mintha a magyar–orosz kapcsolatokra is inkább teherként nehezedett volna
– A 25 finnugor népből a finn, az észt és a magyar kivételével mind Oroszország területén él, így amikor a 90-es évek elején a közös pontokat kerestük, erre is próbáltunk alapozni. Aztán amikor a csecsenekkel az élen megjelentek a különböző szeparatista törekvések, akkor Moszkva érthető módon minden etnikai összefogást fenntartásokkal szemlélt. Még akkor is, ha senki nem gondolhatta komolyan, hogy a komik, az udmurtok, a nyenyecek vagy a vepszék ki akarnának lépni Oroszországból. Hová is mennének?! A világszövetség sem akar semmi mást, mint azt, hogy a finnugor kultúra fennmaradjon.

– A magyar külpolitika manapság mintha más úton járna. Nemcsak a klasszikus diplomácia szorult háttérbe, de a haszonelvűség mintha az érdekérvényesítést, magukat a nagykövetségeket is elszürkítette, kevésbé láthatóvá tette volna. Nem érzi ezt zsákutcának?
– Ma nem az a lényeg, milyenek a kapcsolataink, hanem hogy mennyi hasznot, anyagi hasznot tudunk ebből kivenni. Ez egy darabig megy, hiszen a diplomáciai kapcsolatok is a gazdaságiakon alapulnak, de csak erre koncentrálni azért túlzás. S még egy, lehet keletre, délre vagy nem tudom, hová nyitni, de emlékeztetnék arra, hogy 1937-ben a gazdasági kapcsolataink 60 százaléka a szomszédos országokkal bonyolódott le. Mert ez olcsóbb.

– Említette, hogy Antall József egykor mennyire meglepődött az orosz nyelvtudásán, a nyelvek ismerete azonban hozzátartozik a diplomáciai pályához. Ennek ellenére ma mégis egyre több külszolgálatot teljesítőhöz áll közelebb az angol, mint a fogadó ország nyelve. A rossz nyelvek szerint a moszkvai magyar nagykövetségen dolgozók mintegy fele például, ahogy Antall mondaná, nem boldogul el, azaz nem tárgyalóképes oroszul. Annak idején nagykövetként ezt elfogadta volna?
– Annyira nem, hogy én voltam az első nagykövet, aki azt mondta, az orosz világnyelv, sokáig a szomszédunk nyelve, s ennek magas szintű ismerete nélkül nem lehet az ott élő emberek mentalitását megismerni. A tudásnak persze különböző szintjei vannak. Nem elég például ez esetben eligazodni az utcán, ismerni kell az egész országot, és nemcsak annak a makromutatóit, de a lelkét is. Hatványozottan érvényes ez Oroszországra, amely érzelmekben gazdag ország, és közel kerülni hozzá kizárólag az objektív tudással, bizonyos szubjektivitás, személyes hang nélkül nem lehet. Így én megváltam mindazoktól, akik nem tudtak oroszul, és ilyenek még egyes szakszolgálatoknál is akadtak. S kérdem én, milyen munkát végezhet az, aki tolmáccsal megy felderítésre?!

– Miként néz ez ki a gyakorlat nyelvére lefordítva? A helyi viszonyok ismeretére alapozva milyen eszközökkel bővítette a diplomácia eszköztárát?
– Talán emlékeznek még arra, amikor Csecsenföldön elrabolták az egyik magyar szeretetszolgálat munkatársait. Mindez számunkra akkor szokatlan helyzet volt, a három magyar kiszabadítása egy évig tartott, és hogy ez sikerüljön, ahhoz nekem sajátos kapcsolatokat kellett létesíteni. Például csecsen felkelőkkel, pontosabban azok isztambuli irodájával. Az orosz biztonsági szolgálatok felajánlották, hogy erővel megoldják az ügyet, ám a tapasztalatok alapján ezzel komoly veszélyben lett volna a túszok élete. Így más, nem szokványos utat választottunk, és telefonon, valamint közvetítőkön keresztül tárgyaltam a szakadárokkal. Az egyik közbenjáró például birkózó volt, és cserébe azt kérte, hogy áttelepülhessen Magyarországra. Meglebegtettük ezt a lehetőséget is, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy az ügy sikeresen záruljon.

– Ma ez már jóval nehezebb lenne, hiszen egyre kisebb a helyismeret, kevesebb a személyes kapcsolat, így akár felértékelődnek az ezzel még rendelkező kalandorok is. Persze, az igazsághoz tartozik az is, hogy immár a második budapesti orosz nagykövet nem beszél magyarul. Ez még nem is olyan régen is elképzelhetetlen lett volna
– Ez így van, és azt szoktam erre mondani, hogy ezzel minket „megbüntettek”.

– Ugyanakkor éppen emiatt nagyobb távolságot tudtak tartani a magyar pártpolitikától, ami kimondottan előnyére vált az orosz diplomáciának
– Ez is igaz, hiszen volt itt olyan orosz nagykövet, aki nagyon is aktívan beavatkozott a magyar belpolitikába.

– Hat évig, 1992-től 1998-ig volt moszkvai nagykövet. Nagyot változott azóta Magyarországon az orosz társadalomról alkotott kép. Egyesek szerint mintha átestünk volna a ló túloldalára. Egyetért ezzel?
– Először az oroszokat fenntartással figyelte, kicsit le is nézte a magyarok többsége. Ez ma már nem így van, Oroszország stabilizálódott, magára talált, az emberek mind több ingatlant vásároltak külföldön, így nálunk is, nagy számban kezdtek el utazni, és a jó vendégnek számító orosz, illetve oroszul beszélő turisták itthon is közkedveltek lettek.

– Nagy változásokon ment át a két ország kapcsolata is. Milyennek értékeli a mai, sokak által éppen feltűnő szívélyessége miatt bírált viszonyt?
– Ma azon az úton járunk, amelyet leginkább a hasznossággal jellemezhetnék. Ezeket a pontokat keressük, és nagyrészt meg is találjuk.

– Ha olyan nagy közös projektek nem is voltak, mint a paksi erőmű bővítése, nagykövetként egykor komoly és látványos sikereket ért el. Áttörés volt a kapcsolatokban Borisz Jelcin budapesti útja és bocsánatkérése ’56-ért; nagyot lépett előre a II. világháború idején elhurcolt műkincsek ügye; mint már említettük, magyar túszok szabadultak Csecsenföldön; vagy sikerült megtalálni az 1945 után moszkvai börtönben meghalt miniszterelnök, Bethlen István sírját. Mire a legbüszkébb?
– Örülök ennek a felsorolásnak, amelyhez hozzátenném még, hogy sikerült egymáshoz közelíteni az orosz ortodox és a magyarországi egyházakat, és az elmúlt ezer évben először látogatott Magyarországra az orosz pátriárka. Erre nagyon büszke vagyok, hiszen e vallási, lelki vonal mindig hiányzott a magyar–orosz kapcsolatok köréből.

– Ehhez kapcsolódik talán a legnagyobb csalódása is, hiszen a rengeteg befektetett munka ellenére végül elmaradt a pápa és a pátriárka történelmi találkozója. Nem fáj ez, hiszen soha ilyen közel nem voltunk ehhez a lehetőséghez?
– Ez nagy fájdalmam, hiszen tényleg csak egy szavazat hiányzott ehhez a Szent Szinódusban. Ha a találkozó létrejön, a Bizánc és Róma között 1054-ben megszakadt kapcsolat helyreállításáért a két egyházfő megkapja a Nobel-békedíjat.