Sajtóvisszhangot váltott ki az A magyar politikai rendszer – negyedszázad után című kötet bemutatóján elhangzott gondolata, miszerint Orbán Viktor politikai rendszerét inkább Orbán-rezsimnek nevezhetjük. Bár jelezte, a kifejezést tudományos értelemben használja, a rezsim szónak mégis van pejoratív hangzása. Szándékos a kettős értelmű nyelvhasználat?
– Az előadásban is próbáltam egyértelművé tenni, hogy nincs az értelmezésemben pejoratív tartalom. A tanulmányomban azt a kérdést teszem fel, hogy a második Orbán-kormány hatalomra kerülésével valóban az 1989–90 évihez hasonló rendszerváltás történt-e. A 2010-es, kétharmados győzelmet ugyanis a Fidesz cezúraként élte meg, eszerint a fülkeforradalommal egy kvázi-rendszerváltás történt. Korábban sokan, így a Fidesz ellenzéke is arra hívta fel a figyelmet, hogy drasztikus változásokra kerülhet sor, s nekik is igazuk volt. Ezek a drasztikus lépések bekövetkeztek. A konklúzióm mégis az, hogy rendszerváltás nem történt. A világon ugyanis sokféle demokratikus rendszer létezik. Magyarországon továbbra is demokrácia van, hiszen a parlament tagjait, és végső soron a kormányt is az állampolgárok választják, noha a demokrácia kevésbé liberális, mint korábban. A legmarkánsabb változás azonban a tényleges politikai gyakorlatban történt: megjelentek autoriter vonások, a parlament törvényhozási folyamatában, a szakpolitikában rengeteg minden megváltozott. Ezek közül is a legdrasztikusabb változás a hatalomgyakorlás szintjén történt, itt markánsan autoriter jegyek jelentek meg.
– A hatalomgyakorlást illetően a kétharmados kormányzás egyik legátfogóbb és legtöbbet kritizált jelensége a hatalom centralizációja volt. Hat év elteltével hogyan ítélhetjük meg ezt a politikai gyakorlatot?
– Önmagában a centralizáltság-decentralizáltság mentén nem lehet megítélni egy szervezetet, mindkét modell lehet jó és rossz. Szem előtt kell azonban tartani, hogy bár a demokrácia nem feltétlenül követeli meg a hatalomgyakorlás decentralizációját, a klasszikus politikai tézis úgy szól: az állami központosítás mindig a hatalom koncentrációjának a barátja. Egy állam centralizáltságának kérdését illetően egyöntetűen vélekedik a szakirodalom: egy kulturálisan, vallásilag, nyelvi szempontból homogén társadalomban megfelelő lehet, míg egy tagoltabb társadalomban a föderális, decentralizált berendezkedés a jobb. Magyarország nyelvileg-etnikailag lényegében homogén ország, és bár hagyománya van a helyi önkormányzatok autonómiájának, az állam egésze mégis egységes, és a közigazgatás is többé-kevésbé központosított. A második Orbán-kormány alatt történt centralizációs lépések esetében azt szem előtt kell tartani, hogy egy bizonyos pontig hatékonyabbá teszik a kormányzást, azon túl viszont a centralizáció visszaüt, s nem szolgálja a közjót – legfeljebb a kormányon levők politikai céljait. Ezt a különböző szakpolitikák mentén lehet megítélni. A közoktatás terén a centralizáció sikertelennek látszik, és én általában is úgy látom, hogy a kormányzás 2010 utáni fokozottabb „átpolitizálása” és centralizációja a szakpolitikák rovására ment.
– Alátámaszthatja ugyanakkor a második Orbán-kormány hatalmi politikáját, hogy korábban az uralkodó liberális ideológia hibásnak bizonyult, szélsőségesen megosztotta a társadalmat. Ideológiai síkon, alternatívaként szolgált a Fidesz koncepciója?
– A centrális politikai erőtér fogalmát Orbán Viktor 2009-ben használta először. Ez abból indult ki, hogy a magyar társadalomban túl nagyok az ellentétek, a széthúzás, amit politikatudományi kutatások is alátámasztanak. A centrális politikai erőtér ezt a széthúzást szüntetné meg, nem mindegy azonban, hogyan. A kormány ezt úgy képzeli el, hogy egy adott ideológiai irányzatot, annak képviselőit hegemón helyzetbe hozza. Kulturális területen ilyen például a Magyar Művészeti Akadémia közjogi, anyagi kiemelése. Egy politikatudományi fogalommal élve ezt nevezzük pluralizmusellenes felfogásnak és politikának: visszaszorítjuk a tőlünk eltérő gondolkodású értelmiségi csoportokat, nem támogatjuk a kulturális irányzatok sokféleségét. A kultúrharc mindig is erős volt az elmúlt negyed század Magyarországán, és a rendszerváltás óta általános jelenség, hogy a kormányhoz közel állók kerültek pozícióba. Vitathatatlan ugyanakkor, hogy az Orbán-kormányban ez a hatalomtechnika erőteljesebben jelent meg, s ideológiai hátteret kapott. Ez is egyfajta autoriter elem, az Orbán-rezsim sajátossága. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy maga a politikai rendszer ettől még nem lesz diktatórikus. Az autoriter elemek a hatalomgyakorlás módjában jelentek meg, és nem az alkotmányos-közjogi területen vagy a politikai rendszerben.
– Úgy tűnik mindenesetre, hogy az autoriter gyakorlat nem érte el állítólagos célját, vagyis az ország nem jutott túl a szélsőséges társadalmi megosztottságon.
– Az ideológiai polarizáció a közéletben egyáltalán nem csökkent, sőt, erősödött. Erre jó példa az alaptörvény. A 90-es években az alkotmány körül konszenzus alakult ki, azt a Fidesz sem kritizálta élesen. A 2006. őszi eseményekkel kezdődött el az alkotmány erőteljes kritikája a jobboldalon, és noha a 2010-es kampányban az alkotmány megváltoztatása nem szerepelt a kampányígéretek között, már benne volt a levegőben. Aztán a kétharmados többségű kormány keresztülvitte az alaptörvényt, ezzel megszűnt az alkotmány körül létrejött korábbi modus vivendi, az alaptörvény legitimitását ugyanis az ellenzék nagy része tagadja. Ez is annak a jele, hogy noha a Fidesz a korábbi két évtizedben tapasztalt gyakorlatnál erőteljesebben támogatja, illetve részben ilyen módon hozza létre saját politikai elitjét, ettől azonban a társadalom politikai megosztottsága nem csökkent, sőt, az elit és a pártok szintjén inkább nőtt.
– Jól mutatja ezt, hogy a jobboldali eliten belül is sorra jelennek meg törésvonalak. Legutóbb Bogár Lászlót, aki 1990 és 1994 között a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának politikai államtitkára, 1998 és 2002 között pedig a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára volt, az Antall-kormány több tisztségviselője élesen kritizálta egy, az egykori kormánnyal kapcsolatos kijelentése miatt. Korábban G. Fodor Gábor politológus a polgári Magyarország eszményét minősítette kommunikációs szlogennek; szavait hatalmas felháborodás fogadta.
– Ha egy ideológiai tábor politikai ereje túlságosan megnövekszik, miközben ellenfele összeomlik, a rendszer belülről kezd el töredezni. Ez törvényszerű, sok elemzést írtak arról, hogy a közös ellenségkép hiányával megjelennek a belső törésvonalak. Ez azért is figyelemre méltó, mert a Fidesz a 2010 előtti másfél évtizedben sikerrel semlegesítette a belső konfliktusokat.
– Ön szerint is kommunikációs szlogen volt a polgári Magyarország?
– A polgári Magyarország viszszavezethető a Fidesz megalakulásáig, ami a pártra hagyományosan jellemző kommunizmusellenességével függ össze. A polgáriság ugyanis Európában mindenhol a kommunizmus ellentéte volt. Ezért ez annak idején szimbolikus fogalommá vált, később azonban elkopott. Nem a polgári Magyarország kritikája miatt tartom cinikusnak a Fidesz politikáját. A második Orbán-kormánynak van iránya, s valójában csak részben tér el az elsőétől. 2010 után valóban megjelentek populista elemek, mint a rezsicsökkentés, a végtörlesztés. Ha azonban megnézzük például az adópolitikát, semmiben nem különbözik a korábbi gyakorlattól. A felső középosztálynak, a tulajdonos rétegnek kedvez, mondhatni kapitalista. A Fidesz értelmezésében ebben a kapitalizmusban az államnak és a kormánynak erős szerepet kell játszania. Egyetértek azokkal az elemzésekkel, melyek a magyar gazdaság oligarchikus jellegét hangsúlyozzák. Valóban, Magyarországon a politika felemelhet és elengedhet gazdasági szereplőket, miközben bármelyik kisebb szektorba is belenyúl – gondoljunk például a trafikkoncessziókra, vagy a vasárnapi boltbezárásra.
– Ezzel a jelenséggel párosul az Orbán-kormányt illető legsúlyosabb kritika, a korrupció.
– Az speciális kutatás nélkül is szembetűnő, hogy az összeférhetetlenségi elvek, szabályok a kormányzati vagy közigazgatási tisztséggel rendelkezők és az üzleti szféra kapcsolatában nagyon flexibilisek, és még így sem feltétlenül tartják be őket. Emberek úgy szereznek köz- és politikai tisztségeket, hogy családi vállalkozásokat alapítanak, majd olvassuk a sajtóban, hogy ezek a cégek állami, önkormányzati megrendeléseket kapnak. Ez egészségtelen, sőt, beteges. Ez a gyakorlat korrupt, hiszen a korrupció eredeti értelme a köz-rossz, a közérdek sérelme. A közérdeket az szolgálná ugyanis, ha a legjobb cég kap megbízást, s szembemegy a közérdekkel, ha a politikai, rokoni vagy személyes kapcsolatban legközelebb álló cég kapja a megbízást. Ez a gyakorlat párhuzamos azzal a folyamattal, hogy a közigazgatást 2006 óta a korábbiaknál is erősebben áthatotta a politika, és ez 2010 után folytatódott. Magyarországon nem sikerült létrehozni egy olyan közigazgatási kart, ami a politikai és az üzleti érdekcsoportoktól független lenne. Ennek következménye a közszolgálati ethosz folytatódó leromlása.
