– Megengedi, hogy teszteljem a képességét?
– Tessék nyugodtan, mondok egy háromjegyű számot, mondjon egyet maga is! Kétszáznegyvenhárom.
– Nyolcszáznegyvenhat.
– Ezek szorzata kétszázötezer-ötszázhetvennyolc.
– Várjon, ellenőriznem kell, beszorzom a telefonomon. Valóban annyi! Hogyan tartja karban 95 évesen az elméjét?
– Tudja, az ember vizuálisan látja ezeket a dolgokat. Szüleimnek Dombóváron volt kereskedésük, és sokat voltam az üzletben már kisgyerekként is. Akkoriban állt át az ország a koronáról a pengőre, egy fillér százhuszonöt koronát ért. Kérdeztem édesanyámtól: „Akkor két fillér kétszázötven korona?” Mondta: igen. Így kezdődött. Ahogy mentem az óvodába, minden lépésnél számoltam. Később is sokat jártam be az üzletbe és segítettem a szüleimnek számolni. Kisiskolásként kerültem Lakner Bácsi Gyerekszínházába. Úgy hirdették a fellépésem, hogy „vasárnap délelőtt: Pataki Feri, a legújabb számolócsoda”. Az első előadáson tele volt a Royal Apollo mozi, Lakner bácsi kézen fogott, levitt a közönség közé, majd szólt az egyik gyereknek, hogy mondjon egy számot, mire az rávágta: háromszázharminchárom. Én is mondtam egy másikat, erre Lakner bácsi kérdi: „No, Ferike, mennyi akkor a végeredmény?”, mire én: „ha kapok egy fagylatot, megmondom.”
– Kapott?
– Lakner bácsi kiküldte az utcára az ültetőnőt, aki hozott egy fagyit. Belenyaltam, és mondtam az eredményt. Sokáig dolgoztam ott, később letettem az artistavizsgát is.
– Foglalkozott még mással is?
– Kitanultam a kalaposszakmát, mert az egyik rokonom kalapos volt, megtetszett. Még szalmakalapot is tudtam készíteni.
– Elhelyezkedett kalaposként?
– Nem, csak levizsgáztam. Egyetemre nem járhattam a numerus clausus miatt, ezért tangóharmonikázni tanultam, hogy a fejszámolás közben játsszak a közönségnek. Aztán elvittek munkaszolgálatra a Szovjetunióba, ott hadifogságba kerültem. 1949-ben tértem vissza az országba, harminckilenc kiló voltam. Mindent kezdhettem elölről.
– Mihez fogott?
– Elkezdtem nyelveket tanulni, angolul, németül, svédül, oroszul.
– Tudott svédül?
– Csak annyit tanultam meg, amennyi a produkcióhoz szükséges volt. Találtam a rádiónál egy svéd bemondóhölgyet, aki megmondta: „Én magát nem tudom megtanítani svédül, de két dologra igen, talán azzal is segítek. Ha kimegy a színpadra, mondja majd azt, hogy hölgyeim és uraim, én az önök nyelvét gyengén beszélem, ezért arra kérem önöket, hogy velem lassan és tagoltan beszéljenek. Ha mégsem érteném meg önöket, elnézésüket kérem.” Volt pár mondat, amit naponta százszor mormoltam magamban, mint egy félőrült. Aztán Svédországban nagyszerűen eléltem velük. (És elkezd svédül beszélni – a szerk.) Mire az egyik előadáson valaki felkiáltott a színpadra: mondja ezt magyarul! Az angol könnyebben ment, mert azt tanultam az iskolában, az orosz is, sok ragadt rám a hadifogság alatt.
– Egyáltalán, hogyan vetődött fel, hogy külföldön mutassa be a tudását?
– A Kamara Varietében léptem fel, amikor bejött egy német menedzser, és megkérdezte, mennyi idő alatt tudnám a számot előadni németül. Mire én: „Az a szerződéstől függ.” Kaptam gyorsan egy némettanárt, fél év múlva jelentkezett a menedzser, hogy most már menni kellene, egy sportcsarnokban lesz az első előadás.
– Sikerült?
– Nem sok híja volt, hogy nem. Mindig felhívtam egy férfit a színpadra, akkor is. Kinéztem egy értelmes fiatalembert, de pechemre a mellette ülő indult el, aki teljesen részeg volt. Röhögött a közönség, én meg falfehér lettem. Végül akit kinéztem, felszaladt és letámogatta a férfit.
– Hogyan mentek bele a kommunisták, hogy ön az NSZK-ban szerepeljen?
– Az iroda, amelynek az engedélyével felléphettem, komoly százalékot kapott az előadásaim gázsijából, és nagyszerű szerződéseim voltak. Egy műsorért Németországban háromszáz márkát kaptam; üzletként fogták fel az egészet, érti. Ausztriába egy idő után úgy jártam ki egy-egy előadásra, mintha elmentem volna itthon Székesfehérvárra egy haknira. Később kerültem Svédországba, majd a Szovjetunióba. Moszkvában abban a sportcsarnokban léptem fel, ahol korábban Sztálin ravatalát tartották.
– Hogyan lehetett a produkciót látványossá tenni, hogy mindig érdekes legyen a nézőknek?
– Voltak kis számolócéduláim, amelyeket kiosztottunk a közönség között. Egyébként ezt az Állami Biztosító nyomtatta, szerepelt rajta a logójuk is, számukra ez egyben üzletet is jelentett. A cédulák idegen nyelveken is elkészültek. Sokat tréfálkoztam a közönséggel. Előfordult, hogy odamentem egy férfihoz és megkérdeztem, egy kezén hány ujj van. Mondja, öt; kérdem, két kézen mennyi, mondja, tíz. Tíz kézen? Rögtön rávágta, hogy száz, persze csak ötven, ezen aztán nevetett a közönség. Vagy: elmeséltem, hogy Kovács néni és Bori néni bement a boltba vásárolni, egyikük vett tíz tojást, másikuk húsz deka kolbászt. Melyik az özvegyasszony? Találgattak, de nem tudta senki, mire elárultam: az, amelyiknek nem él a férje.
– Érdekes, amit a biztosítóról mond, ekkora üzletet jelentett ön a rendszernek?
– Nagyon jól kihasználtak a céljaikra – de én is őket. Például a Melléktermék- és Hulladékgyűjtő Vállalat, ismertebb nevén a MÉH kitalálta, hogy tartsak a gyerekeknek előadást, de csak akkor jöhettek be, ha hoztak egy kiló ócskavasat vagy papírhulladékot. Az egész országot bejártam így. Az OTP-nek is sokat dolgoztam.
– Egész életében a fejszámolásból élt?
– Igen, és nem is rosszul. Ha Németországban turnéztam, számos városba előre le volt kötve a fellépésem. A hatvanadik előadás után már Mercedest vettem.
– Nem irritálta a kommunistákat, hogy önnek ilyen luxusra futja?
– Nem foglalkoztak ezzel, mint mondtam, magas százalékot szedtek be a fellépéseim után.
– Feleségével németül beszél, őt is Németországban ismerte meg?
– Egyszer Berlinben a Friedrichstadt-Palastban léptem fel, és amikor indultam vissza, megismerkedtem egy férfival, akinek szállásra és pénzre volt szüksége Budapesten. Foglaltam neki szobát. Amikor indult vissza, azt kérdezte, kiküldené a volt feleségét is Magyarországra, tudnám-e őt is fogadni. Persze – feleltem. Egy nap egy gyönyörű szőke nő ült a bőröndjén az ajtónk előtt, mert a gépe előbb szállt le, mint azt én tudtam. Elvittem vacsorázni, utána táncolni, majd visszavittem a szállodába. A bejáratnál azt mondtam neki: „Kriszta, ha holnap délben felhívsz telefonon, elveszlek feleségül.” Sajnos felhívott (mindketten nevetnek – a szerk.) Ötven éve vagyunk együtt. Később ő kezdte intézni a szerződéseimet, ő kezelte a pénzünket. Nekem csak számolni kellett. Nagyon sok segítséget kaptam tőle. A takarékos feleségem beosztotta, amit kerestem, mindenünk megvolt.
– Mire a legbüszkébb?
– Arra, hogy Dombóvár díszpolgára lettem, és megkaptam a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét.
– Hogyan jutott eszébe, hogy a Hungary’s Got Talent tehetségkutatóban fellépjen?
– Úgy fogtam fel, mint egy vizsgát, kíváncsi voltam, átmennék-e. Sikerem volt.
