– Megengedi, hogy teszteljem a képességét?
– Tessék nyugodtan, mondok egy háromjegyű számot, mondjon egyet maga is! Kétszáznegyvenhárom.
– Nyolcszáznegyvenhat.
– Ezek szorzata kétszázötezer-ötszázhetvennyolc.
– Várjon, ellenőriznem kell, beszorzom a telefonomon. Valóban annyi! Hogyan tartja karban 95 évesen az elméjét?
– Tudja, az ember vizuálisan látja ezeket a dolgokat. Szüleimnek Dombóváron volt kereskedésük, és sokat voltam az üzletben már kisgyerekként is. Akkoriban állt át az ország a koronáról a pengőre, egy fillér százhuszonöt koronát ért. Kérdeztem édesanyámtól: „Akkor két fillér kétszázötven korona?” Mondta: igen. Így kezdődött. Ahogy mentem az óvodába, minden lépésnél számoltam. Később is sokat jártam be az üzletbe és segítettem a szüleimnek számolni. Kisiskolásként kerültem Lakner Bácsi Gyerekszínházába. Úgy hirdették a fellépésem, hogy „vasárnap délelőtt: Pataki Feri, a legújabb számolócsoda”. Az első előadáson tele volt a Royal Apollo mozi, Lakner bácsi kézen fogott, levitt a közönség közé, majd szólt az egyik gyereknek, hogy mondjon egy számot, mire az rávágta: háromszázharminchárom. Én is mondtam egy másikat, erre Lakner bácsi kérdi: „No, Ferike, mennyi akkor a végeredmény?”, mire én: „ha kapok egy fagylatot, megmondom.”
– Kapott?
– Lakner bácsi kiküldte az utcára az ültetőnőt, aki hozott egy fagyit. Belenyaltam, és mondtam az eredményt. Sokáig dolgoztam ott, később letettem az artistavizsgát is.
– Foglalkozott még mással is?
– Kitanultam a kalaposszakmát, mert az egyik rokonom kalapos volt, megtetszett. Még szalmakalapot is tudtam készíteni.
– Elhelyezkedett kalaposként?
– Nem, csak levizsgáztam. Egyetemre nem járhattam a numerus clausus miatt, ezért tangóharmonikázni tanultam, hogy a fejszámolás közben játsszak a közönségnek. Aztán elvittek munkaszolgálatra a Szovjetunióba, ott hadifogságba kerültem. 1949-ben tértem vissza az országba, harminckilenc kiló voltam. Mindent kezdhettem elölről.
– Mihez fogott?
– Elkezdtem nyelveket tanulni, angolul, németül, svédül, oroszul.