„Valahol a földön nehéz dolgot hallasz, ott teremj!”

Apáczai igen kellemetlen ember volt: igazságot látott, és kimondta kérlelhetetlenül.

„A tavasz jött a parttalan időben

s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten

Aletta van der Maet nevét kerestem.”

E sorokkal kezdődik Áprily Lajos Tavasz a Házsongárdi temetőben – Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének című verse, mely a 395 évvel ezelőtt született Apáczai Csere János, Toldy Ferenc szerint a 17. századnak Pázmány Péter esztergomi érsek és gróf Zrínyi Miklós mellett harmadik nagysága, és felesége alakját idézi föl.

Toldy egy alkalommal azt mondta Apáczairól, hogy „ha fejedelemnek és dúsgazdagnak születik s hosszú életet él, nemzetének ujjászülője lesz vala.” Az erdélyi magyar tudós minden időkre érvényes, és a magyar tanító első öntudatos eszményképeként irodalmunk legnagyobbjai mellett foglal helyet Apáczai, aki a tanításban mindig tekintettel volt a gyakorlati életre, s éppúgy rajongott tárgyáért, mint szerette tanítványait. Csoda-e, ha tanítványai szívét teljes mértékben meghódította? „[…] és egyszóval a tudományt és könyvek olvasását úgy megszerettette vélem, hogy azt senki és semmi ki nem űzhette az elmémből s kezemből a világnak minden jó s gonosz munkái s változási között is. Kívánva kívántam tanulni, valamikor lehetett, olvastam, még vadászó napjaimnak estvéin is, kivált a bibliát; úgy conserváltam, amennyire lehetett a két esztendő alatt, azt a kis tudománymagot, reménlvén, s vágyódván az academiákba, hogy ott Isten megszaporítja, megneveli s érleli. Apáczait azután nem láttam, mert az Isten ebből az ostoba háládatlan magyar világból, mely őreá méltatlan volt, kivette […]”– írta róla hálás tanítványa, gróf Bethlen Miklós élete magától való leírásában.

Apáczai igen kellemetlen ember volt: igazságot látott, és kimondta kérlelhetetlenül; bajt látott, és megmutatta forrását; a jövőbe nézett, s elmondta, amit csak ő látott. Ugyan, ki szerette volna ezt a látó embert? Azok bizonyára nem, akik észrevették, hogy a szemében lobogó tűz őket nem éppen hízelgően világítja meg. És ki állhatott volna mellé, hogy segítsen neki? Azok nyilván nem, kik eszméit nem tudták megérteni. Útjában állt az érdektelenség és az értelmetlenség, s ebből a kettőből gát tornyosult elé, gonosz indulat fogta körül. Csak azt látták benne, hogy megzavarta a hagyományos rendet, s szembekerült nagy tekintélyű, bár néha csak nagyképű „urakkal”. Ezen botránkoztak és lázongónak nézték. Pedig csak a használás vágya élt benne, javítani akart. Az is igaz, hogy nem a kényelmesek és a galambepéjűek szokták a haladást elősegíteni, hanem a dolgos kezek és a nyugtalan lelkek. De ezt az igazságot hogyan ismerhették volna fel azok, akik a haladásra nem is gondoltak akkoriban? Így lett Apáczai sokak szemében „forradalmi ember”, mert a sötétségben világot gyújtott. És mégis: semmitől nem volt olyan távol, mint attól, hogy forradalmat csináljon. Sem erőszakos nem volt, sem szervezni nem tudta az embereket. Benne csak egy erő volt: a meggyőződésé. Ez nem engedte hallgatni, amikor beszélnie kellett, ez nem engedte mást mondani, csak amit igaznak ismert. Mindez nem követelt tőle egyebet, mint azt, hogy meggyőzni igyekezzék másokat is a maga igazáról. A meggyőzés pedig nem a forradalom útja, hanem a folyamatos megújulásé. Erre az a korszak képtelen volt, éppen azért, mert hiányzott a fogékonyság az érvek iránt, mert nem volt kiépítve a művelődés útja: a nagy tömeg egyáltalában messze volt minden tanulástól, mert nem volt népiskola, a felső rétegek lelki műveltsége, tudása is korlátozott volt, hiszen hiányzott Erdélyben a felső iskola, az akadémia. Éppen ezt látta Apáczai: a tényt is, az okot is. Ezért akarta megszüntetni az okot, s erre szentelte egész életét: tanított. Ha tehát lelkét keressük, a kutató tudós mellett a tanító az, ki Apáczai személyiségében leginkább kiemelkedik. Azért tanult, hogy tanítani tudjon, azért írt, hogy az új nemzedéknek legyen miből tanulnia, meg azért, hogy iskolákat teremtsenek, ahol tanulni lehet. E tevékenységével űzte a legigazabb politikát: a jövőt akarta előkészíteni.

Szegénysége és a kortársak értetlensége miatt egész életében sokat szenvedett, élete tele volt hányattatásokkal, méltatlan megalázásokkal. Fiatalon halt meg, és utódai is korán mind elhaltak. Ám eszméi – gróf Széchenyi Istvánig a legátfogóbb és legnagyszerűbb magyar közművelődési program, mely a „nyelvében él a nemzet!” állambölcseleti nagy elvvel két évszázaddal előzte meg Széchenyi korát – átszálltak az utókorra.

Neve Tsere János volt, s csak később vette föl az Apáczai nevet. Külföldön írt tudós leveleiben s itthon tartott székfoglalójában Johannes Apaciusnak nevezi magát. Encyclopaediája címlapján Apatzai Tsere Janos szerepel. Itthon – az akkor dívó helyesírás szerint Chieri, Chierj-nek írva – állandóan Cseri-t használ, s I. Rákóczi György erdélyi fejedelem felesége, Lorántffy Zsuzsanna 1659-ben hozzá intézett levelét így címzi: Clarissimo Domino Johanno Cseri de Apácza.

Csíkországból és Háromszékről a Barcaság lapálya felé tartó Olt Barcaszentpéter alatt hirtelen északnak fordul, s a Baróti-hegység és a Bodoki-havasok között útját a Persányi hegyek lábaihoz helyezi. Mielőtt nyugatnak fordulna, hogy – Bod Péter faluja, Felsőcsernáton felé – áttörje a Rika-hegységet, előbb Apáca lankáit öntözi. Ez a helység ma Brassó megye északi fekvésű faluja, melynek román neve Apaţa, német neve pedig Geist. 1625. június 10-én szegény, de szabad református székely parasztcsalád sarjaként e faluban, Erdővidék gyönyörű hegykoszorújának a Barcasággal való ölelkezésénél, azon a termékeny erdélyi szigeten látta meg a napvilágot Apáczai Csere János, mely a további századok során Mikes Kelement, Cserei Mihályt, Kőrösi Csoma Sándort, Baróti Szabó Dávidot, Kriza Jánost és a mesemondó Benedek Eleket ajándékozta, mint Erdély szívének büszkeségeit, a magyar irodalomnak.

Ezen a festői tájon, Apáca községben töltötte gyermekéveit a korán árvaságra jutott kis székely fiú, ki első oktatását szülőfalujában nyerte, mígnem a kolozsvári kollégiumban, majd a Bethlen Gábor erdélyi fejedelem által alapított gyulafehérvári református kollégiumban „serénységgel és épülettel folytatott tanulmányaival” felkeltette a közfigyelmet. Papi pályára készülvén, magánszorgalomból megtanult hat keleti nyelvet és Alstedius protestáns német teológus és polihisztor Encyclopaediájának kivonatát is „kezdettől a hangmesterségig” fejből idézte.

Geleji Katona István református püspök javaslatára I. Rákóczi György erdélyi fejedelem 1648-ban Hollandiába (Németalföldre) küldte továbbtanulni. A puritánus eszmékkel már gyulafehérvári tanulóévei alatt megismerkedett, meggyőződéses puritánussá-presbiteriánussá azonban Hollandiában vált. Az ott eltöltött öt év alatt hallgatója volt a franekeri, leideni, utrechti, és a harderwijki egyetemeknek. Ez utóbbin 1651-ben latin nyelven védte meg teológiai doktori értekezését. Még ugyanebben az évben, Utrechtben megnősült, feleségül vette Aletta van der Maetot. A hollandiai egyetemek tudományos szellemében mélyült és gazdagodott lelke, s amíg Hollandia nagy kultúrájú földjén időzött, európai mértékkel mérhető tudóssá vált. A holland tudós-körökkel való társadalmi összeköttetései csak erősödtek előkelő családból való holland felesége révén s méltó tanári állással kínálták meg őt, azonban nemzete iránt érzett szerelme és a magyar nyelvű és nemzeti szellemű műveltség szolgálatának vágya haza űzte, hogy 1653 augusztusában családjával Erdélybe visszatérve, itthon mostoha viszonyok között tervezze és építse a magyar nemzeti kultúra szentélyét.

A 17. század közepén Apáczai Csere János állt ki elsőként a magyar nyelv jogaiért. Descartes híve volt, aki a Discourst franciául, a nép nyelvén, és nem latinul, a tudósok nyelvén írta meg, mert az volt a véleménye, hogy mindenkinek egyaránt kezébe kell adni az igazság megismerésének eszközeit. Apáczai magyarul írta meg fő művét, Encyclopaediáját, s amint műve előszavában hangsúlyozta, ezzel segíteni akart a „magyar nyelvű tudományos munka nélkül szűkölködő nemzeten.” Apáczai vállalkozása, Descartes példáján kívül egyedülálló abban a korban. A német tudományos irodalomban Thomasiust tekintik elsőnek, aki nem latinul, hanem német nyelven írt tudományos munkát. Ez a német tudós akkor született, amikor Apáczai Csere János Encyclopaediája megjelent, s így Apáczai egy emberöltővel előzte meg e téren a német nemzeti tudományosság úttörőjét.

Mielőtt hazatért volna, két nevezetes irodalmi alkotását adta le az egyik utrechti nyomdába: a Magyar Encyclopaedia-t, amely Utrechtben, 1655-ben, és a Magyar Logicatska-t, mely 1654-ben, Gyulafehérvárott jelent meg.

Előbbi művét azért írta meg és nyomatta ki a szájától elvont pénzen, hogy tanítványai is anyanyelvükön végezhessék tanulmányaikat: Encyclopaediája az akkor még teljesen parlag, elhanyagolt magyar nyelven a tudomány egész birodalmát felölelő és az egész világirodalomban akkor párját ritkító tankönyv volt, mely 11 részben az elvont tudományok alapeszméit és fő törekvéseit adja, főként idegen források nyomán.

Simai Ödön Nyelvújítók a XVII. század közepén című, a Magyar Nyelvben megjelent tanulmányában azt írja, hogy említett században Apáczai az egyik legnagyobb magyar nyelvújító volt. Encyclopaediájában tiszteletreméltó erőfeszítéssel és alázattal alkotta meg a magyar tudományos mű-kifejezéseket, valósággal birkózott nyelvünkkel, amikor a latin nyelv, mint a tudományok nyelve, virágkorát élte. Mivel akkoriban sok szakkifejezésnek nem volt még magyar megfelelője, új szavakat kellett alkotnia. Vannak Apáczainak máig élő tudományos műszavai, mint például: arányosság, kiterjedtség, középpont, együttlét, osztó, számláló, nevező stb., de tőle származik képzővel alkotott új szavaként a ma már alig használt alkonyodat, valamint a napéjegység összetétel.

Magyar Logicatskája a világirodalomban a legelső, Petrus Ramus és Cartesius (Descartes latinosított neve) francia filozófusok rendszere szerint, nemzeti nyelven írott bölcsészeti munka. E művével ezen a téren is egy emberöltővel előzte meg a filozófus nemzetet, a németeket, s a magyar tudományos nyelv megújítójaként a bölcseleti műnyelvnek is megteremtőjévé vált.

1653 őszétől a gyulafehérvári kollégiumban a bölcsészet tanáraként szolgálta hazája felemelkedését, később pedig a költészettant, földrajzot, természettant és csillagászatot is előadta s tanítványai nagyon megszaporodtak. Mindezt kortársai megirigyelvén, II. Rákóczi György fejedelem (I. Rákóczi György halálát követően 1648 őszétől fia, II. Rákóczi György lett Erdély fejedelme) előtt azzal gyanúsították, hogy a református vallás ellen működik. A Descartes és Kopernikusz filozófiai rendszerein nevelkedett Apáczai erősen támadta az akkori erdélyi iskolaügyi állapotokat, így többek között szembekerült Basirius Izsákkal, a gyulafehérvári kollégium rektor-professzorával is, aki miatt 1655-ben el kellett hagynia Gyulafehérvárt, s Kolozsvárra tétetett át. II. Rákóczi György fejedelem előtt is kegyvesztett lett, és csak Lorántffy Zsuzsanna közbenjárására kapott 1656-ban Kolozsváron, az alsóbbfokú kolozsvári református iskolában igazgatói állást.

Alig költöztek be feleségével első kolozsvári lakásukba, 1657 szeptemberében elveszítették egyik gyermeküket.

Apáczai népszerűségére jellemző volt, hogy gyulafehérvári diákjainak nagy része követte őt Kolozsvárra, ahol nagy lelkesedéssel látott neki a Kollégium újjászervezéséhez. A támadások ellenére mindvégig hű maradt puritán, református presbiteri elveihez. Itt mutatta meg rendkívüli szellemi erejét, úgy is, mint mélységeket járó tudós, úgy is, mint nagyszerű tanító, és úgy is, mint törhetetlen energiájú iskolaszervező. Ezt a teljesen lehanyatlott és szétzüllött iskolát hamarosan felvirágoztatta: a kolozsvári kollégium Apáczai működése alatt akadémiai fokra emelkedett és Erdély legmagasabb iskolájává vált. Még csak a gyulafehérvári kollégium versenyezhetett vele, de az is az 1658-ban bekövetkezett tatár-dúlások következtében elpusztult, úgyhogy az Apáczai-kollégium egyedül szolgálta Erdélyben a magasabb főiskolai tudományos életet. Mivé fejlődött volna ez a kollégium Apáczai keze alatt és milyen magasra emelkedett volna általa a magyar tudományos élet, ha olyan korán ki nem szólítja őt az Úr ebből a háládatlan magyar világból? – tette föl a kérdést hűséges tanítványa, gróf Bethlen Miklós.

Apáczai első volt, aki kitartó lelkesedéssel állt ki a magyar tanítási nyelv, magyar tankönyv, és a jó magyar iskola érdekében. A latinnak, mint a világ valamennyi iskolájában kizárólagosan uralkodó tanítási nyelvnek egyeduralmát ő törte meg: tilalom ellenére magyar nyelven kezdte oktatni tanítványait.

Első volt, ki az iskolaügyben meglátva a nemzeti jövő biztos zálogát, azt kifejezetten államügynek minősítette. Ő tehát az első magyar kultúrpolitikus, ki minden baj eredő forrásának a kultúrátlanságot tekinti. Felismerve az iskoláztatás nemzeterősítő hatalmát, törhetetlenül hitt a magyar nemzeti kultúra államalkotó és államfenntartó erejében. Lángelméjének minden gondolatát, hazaszerető érzéseinek minden lángolását annak a magasztos eszmének állította szolgálatába, hogy nemzetét fejlett kultúrája révén a nyugat-európai népeknek sorába emelje föl. Nemzetét nagynak, műveltnek akarta látni, mert meggyőződéssel hitte és vallotta, hogy politikai önállóságunknak megingathatatlanul erős alapjául kizárólag szellemi önállóságunk és önálló nemzeti kultúránk szolgálhat. Ezért életének emésztően hő vágya volt német, francia vagy holland mintára szervezett valóságos magyar egyetemnek létesítése, de azzal, ama korban egyedülálló igénnyel, hogy a tanítási nyelv nemzeti – magyar – legyen az egész vonalon. E mellett a népoktatásnak nemzeterősítő tudata is mélyen áthatotta lelkét: a fejedelmek kötelességévé jelölte ki a népiskoláknak olyan tömeges felállítását, hogy még a legkisebb faluban se találtassék senki, aki legalább írni-olvasni ne tudna. Gyulafehérvári tanári székfoglalója, De studio sapientiae (1653) az erdélyi kulturális viszonyok kritikája, s egyben útmutató egy magasabb szintű, nemzeti művelődés elérésére.

Nevelési elveivel megelőzte az utána következő harmadfélszázad legkiválóbb nevelő-tudósainak azóta a gyakorlati életbe átment és világszerte elterjedt tételeit. Hangoztatta a nevelve-oktatás elveit, a szemléltetés, a gyakorlati ismeretek, az iskolán kívüli továbbképzés fontosságát, kiemelte a szeretetet, a gyengéd fegyelmezést és a példaadást, mint csalhatatlan nevelőeszközt; óva intett a túlterheléstől, ami „a gyermek eszének az élét eltompítja”, és ajánlotta a koncentrikus tanmenetet, amely megkönnyíti a célra jutást. Súlyt vetett a tanításban való fokozatos haladásra: a közeliről a távolira, az egyszerűről az összetettre, a konkrétról az elvontra való haladást ajánlva. A nyelvtanításban a tanártól sokkal kitartóbb munkát megkívánó direkt-módszerre, a nyelvtan helyett a célnyelvnek tanítására vetette a fősúlyt és sürgette a reáliák tanítását. A beszéd- és értelemgyakorlat tanítását e tantárgynak pontos célkitűzésével ő kezdeményezte, valamint a testgyakorlatot és a testedzést is ő népszerűsítette elsőként, ahogyan az egészségtan tanítását is. Tanítási rendszerében megtaláljuk a tanító- és tanárképzés gondolata mellett azt a ma is alig észrevehető belátást, hogy a tanítás művészet, a tanítósághoz veleszületett rátermettség kell, s a tanító zavartalan önművelése végett gondtalan életet és közbecsülést igényel.

Barcsay Ákos újonnan választott fejedelemnek egy nemzeti akadémia felállítását javasolta (A magyar nemzetben immár elvégtére egy academia felállításának módgya és formája […], 1658). Ezt a tervét sajnos már nem tudta véghezvinni, mert 34 és fél évesen, 1659 szilveszterén tüdőbajban elhunyt. 1660. január 9-én vettek tőle végső búcsút, és a Házsongárdi temetőben utolsó útjára kísérték rajongva szeretett diákjai, tisztelői. Még ugyanebben az évben meghalt felesége, Aletta van der Maet is. Bethlen Miklós gróf szerint Apáczai halála után az Úr „[…] az igen gyámoltalan belga feleségét, [és életben maradt] gyermekét is magához szedte […]”

A család porsátora ott pihen a kolozsvári Házsongárdi temetőkertben. Külső képmásukat nem ismerjük, arcuk, tekintetük oda lett a múló idővel. Azonban Apáczai magyar tudományosságért és kultúráért égő lelke, nyughatatlan szelleme annál elevenebben él emlékezetünkben, ma is lángolásra késztet páratlan nemzeti lelkünk megtartásának és gazdagításának szent szolgálatában.

Hogy szülőfalujában mennyire él a nagy tudós, pedagógus emléke, azt egy mondává szentesült néphagyomány bizonyítja, melyet egy akkor 78 éves, Oláh István nevű bácsitól jegyzett le Árkosi K. Zoltán 1959-ben:

„Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még nem volt autó, háromszéki széköl diákok szálltak meg Nagyajtán. Kolozsvár felé tartottak, s itt választottak éjjeli pihenőt maguknak. A vacsora után énekelni kezdtek, viccelődtek. Egyszer csak azt veszik észre, hogy az ablak előtt egy kisfiú áll, hallgatózik és belé-belé énekel az ők énekjükbe. Igen-igen szép hangja volt. Kimentek és behívták. A gyermek elmondta, hogy ő Apácáról való árva. Besötétedett és nem mer átalmenni a Csikoson és az Olt hidon. A széköl diákoknak megtetszett a gyermekecske, s csalták, hogy ha akar, menjen velük iskolába. Ők elviszik keresztül a Ríkán, s osztán csak lesz valahogy. A gyermek örömest ment.

A nevem Csere János – mondta –, s beállott diáknak a többiek közi. Ezek vitték osztán fel Kolozsvárra. Nem is látta meg többet Apáca tornyát.”

Tettekké váltotta föl az ifjúságnak adott tanácsait: „Állj inkább, mint ülj!; fuss, mint menj!”, valamint: „Valahol a földön nehéz dolgot hallasz, ott teremj!” Ő valóban ott volt mindenütt, hol kemény munka várt rá és ahol hazájának szolgálhatott.

Élete és munkássága a garancia számunkra, hogyha van bennünk lélek, akkor teljesen kifosztottan, szétdaraboltan, megalázottan és koldusszegénységben is mindig és mindig újra tudjuk teremteni a magyar nemzeti kultúra templomát!

„Ha jött a harcok lázadó sötétje,

fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kísérve halkan,

napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tengerárja ellen

ragyogó gátat épített a szellem.

Aletta van der Maet nevét susogta,

mikor a béke bús szemét befogta.

S mikor a hálátlan világ temette,

Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgő fenséggel búgott le rája

a kálvinista templom orgonája.

Aztán a dal, visszhangját vesztve, félve,

belenémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nő – szól a régi fáma –

urát keresve, sírba ment utána…

A fényben, fenn a házsongárdi csendben

tovább dalolt a név zenéje bennem.

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,

egyetlen könny, hogy azt a dallamot

Aletta van der Maet-nak megköszönjem.”

A szerző: Raffay Andrea, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának ügyvivő szakértője