Piroska-Eiréné, egy magyar királylány Bizánc trónján

Szent László királyunk lánya talán a legtitokzatosabb alak az Árpád-ház szentjeinek hosszú sorában.

Szent László királyunk lánya talán a legtitokzatosabb alak az Árpád-ház szentjeinek hosszú sorában, egy magyar királylány, aki római császárné lett és az ortodoxia szentje. Mozaikarcképe nyolc évszázad után is meg nem fakuló fenséggel tekint le ránk a kereszténység egyik legnagyszerűbb templomának faláról: az Istenszülő egyik oldalán a hamvasszőke, piros arcú császárné merev, ceremoniális öltözékében, a másik oldalon II. Komnénos János, a császár, s mellettük, a sarokban meghúzódva Mánuel, a trónörökös: egy barna bőrű, fekete hajú férfi és egy fiatalember. Hasonló portrét az Árpád-ház egyetlen másik tagjáról sem ismerhetünk. A magyar királylány három nevet viselt életében. Eredeti magyar nevét krónikáinkból ismerjük, elsőként a Képes Krónika említi, mely Pyrisk néven nevezi meg Szent László lányát: „Interea imperatrix Constantinopolitana filia regis Ladizlai nomine Pyrisk…” A név körül van valamennyi bizonytalanság. Amennyiben a Pyrisk nem a Piros, hanem a Piroska név visszaadása, érthetetlen, miért marad le a szóvégi -a, ami a nevet ragozhatóvá tenné a latin szövegben, s nem világos, hogy miért találunk i-t az o helyén. Amennyiben a név esetleg a latin Prisca névből ered, még kevésbé érthető a szóvégi -a elmaradása. Az Árpádok között semmi nyoma Szent Prisca tiszteletének vagy egyáltalán ismeretének, a név az Árpád-korból ismeretlen, azonban ez igaz a Piroska névre is, így az eredeti magyar névalak nem állapítható meg teljes bizonyossággal. 

Eiréné portréja. A szerző saját felvétele

Bizánci császárnéként természetesen át kellett térnie az ortodox hitre, és az Eiréné nevet kapta, amelyet anyósa, Eiréné Dukas és a kor több más bizánci császárnéja is viselt. Halálos ágyán a kor bizánci szokásainak megfelelően szerzetesi fogadalmat tett, és a Xené, „Idegen” szerzetesi nevet veszi fel. A név elsődlegesen arra utal, hogy a keresztény hívő csak vendég, látogató ebben a világban a mennyei haza felé igyekezve, de talán többet is láthatunk a név mögé – bár nem tudhatjuk, hogy a Konstantinápolyban leélt évtizedek után ténylegesen idegennek érezte-e még magát, s azt sem, hogy milyen emlékeket őrzött szívében szülőhazájáról.

Házassága révén korán elhagyta az országot, így nem meglepő, hogy a hazai források nevén és házasságán kívül nem árulnak el róla mást. 1088-ban született, korán árvaságra jutott, anyja, Adelhaid, Szent László második felesége 1090-ben meghalt, és 1095-re a király is halott. Így unokatestvére, Könyves Kálmán házasítja ki. Anna Komnéné történeti művében idéz egy Alexios és Kálmán közötti szerződést, amelyben a császár sympentherosként, apóstársként nevezi meg a királyt, de ez csupán arra utal, hogy a királylányt Kálmán házasította ki, és a családi kapcsolat az Alexios és Kálmán közötti politikai kapcsolatok megerősítését szolgálta. A hazai forrásokban hasonló bizonytalanságot tapasztalunk férje személyét illetően: a Képes Krónika egyes másolatai úgy tudják, hogy Piroska férjét Mauritiusnak hívták, Bonfini Komnénos Mánuel feleségének hiszi.

Eiréné és fia, Mánuel. A szerző saját felvétele

A görög források bőbeszédűbbek, de itt is találkozhatunk meglepő hallgatással: Eiréné sógornője, Anna Komnéné, az európai irodalom egyetlen női történetírója még csak meg sem említi öccse feleségének a nevét. A görög szerzők általában említik idegen származását, ami abban a korban szokatlan volt, hosszú idő óta ő volt az első nyugati császárné Bizánc trónján. Kinnamos tudja, hogy apja neve Vladislavos volt. Theodóros Prodromos udvari költő, amikor később megírja a császárné sírversét, a következő szavakkal emlékezik meg származásáról: „Áldott ősöktől származom, a teljes nyugati birodalom királyaitól, Iulius Caesarok neveltek fel és a Kharisok koronáztak meg szépséggel”. Prodromos egy másik versét a császári pár fiának 1122-es társuralkodóvá koronázása alkalmából írta, a vers szövegének egy jelentős részét itt is a császárné dicséretének szenteli, itt még extravagánsabb szavakkal dicsőíti Eiréné származását, akit egész Nyugat úrnőjének nevez, ily módon a császári frigyet szinte kozmikus perspektívába helyezi, kelet és nyugat egyesüléseként mutatja be. A görög források számontartják, hogy nyolc gyermeket szült, négy fiút és négy lányt, akik közül hárman élték őt túl. Házasságkötésére 1104-ben vagy 1105-ben került sor, mivel 1106-ban már ikergyermekei születnek Thessalonikében.

Amikor a magyar királylány új hazájába érkezik, a Komnénos-dinasztia s egyszersmind a középkori Bizánc is fénykorát éli. Az még a jövő titka, hogy férje, János a dinasztia legjelentősebb uralkodója lesz, de már akkor is kijelölt trónörökös, így tudható, hogy Piroskát egy napon a Római Birodalom császárnéjává fogják koronázni.

A trónutódlásra végül 1118-ban kerül sor, nem minden nehézség nélkül. A haldokló császár, Komnénos Alexias lánya, Anna a trónt saját férje és közvetve saját maga számára szeretné megszerezni, s ebben anyja is támogatja. Az összeesküvések közepette Jánosnak végül nem marad más választása, mint anyját és nővérét kolostorba küldeni. A Komnénos-ház nőtagjaival ellentétben Eiréné nem avatkozott be a napi politikai ügyekbe, de ez nem jelenti azt, hogy ne játszott volna fontos szerepet a császári udvar életében; hasonlóan az Árpád-ház számos további női szentjéhez, élénk karitatív tevékenységet folytatott, a hagiográfiai források élete főműveként a Pantokratór monostort mutatják be, amelynek épületkomplexuma kórháznak és idősek otthonának is helyt adott. A családot mélyen megrázta, amikor 1134. augusztus 13-án Eiréné váratlan hirtelenséggel elhunyt Bithynia tartományban, ahová férjét, Komnénos János császárt kísérte a szeldzsuk törökök elleni hadjáratra. A császár a Pantokratór-monostorban temetteti el feleségét, s maga is ezt választja végső nyughelyéül, s a későbbiekben a monostor lesz a Komnénos- és később a Palaiologos-dinasztia temetkezési helye.

A Pantokratór-monostor épületegyüttese, ma Zeyrek mecset. Forrás: Wikimedia commons

A császárné jellemét és személyiségét bővebben mutatják be a források. A monostor alapító okirata Eiréné életének talán legszemélyesebb dokumentuma. A megemlékezésben Komnénos János kijelenti, hogy a monostor néhai hitvesének a kezdeményezése volt, s megindító szavakkal fejezi ki gyászát: „Felajánlom Neked [t. i. Istennek], ami már a Tiéd, aki általad találtam társat a tervezésben és a kivitelezésben, életem társát és segítőjét, még ha a mű teljes befejezése előtt eltávozott is a világból a te titokzatos végzésed alapján, és távozása révén kettészakítva hagyott itt engem.”

A történetíró Kinnamos így ír Eirénéről: „János császár Eirénét, Vladislavos lányát vette feleségül, a legtisztább életű (ha van ilyen) és az erények legmagasabb fokára jutott asszonyt. Bármit is kapott férjétől, a császártól vagy a birodalomtól, semmit sem tett félre gyermekei számára, semmit sem költött fényűző ékszerekre, sem pompára. Jó cselekedeteket vitt végbe egész élete folyamán mindazokkal szemben, akik bármit kértek tőle. Monostort alapított Bizáncban a Pantokratór nevére, mely nagysága és szépsége révén a legkiemelkedőbbek közé tartozik. Ilyen volt ez a császárné.”

Eiréné szentté avatására már Mánuel uralkodása alatt kerül sor, valószínűleg 1166-ban, s ezzel ő lesz Bizáncban a XII. század egyetlen kanonizált császárnéja. Igen valószínű, hogy az esemény nem teljesen független az Árpád-ház hasonló gyakorlatától. István, Imre és Gellért kanonizációja 1083-ban történt. Eiréné szentté avatásakor a császári trón várományosaként a Bizánci udvarban él Béla herceg, a későbbi III. Béla király, Eiréné rokona (unokatestvérének, Álmosnak a dédunokája). Később Béla lesz majd, aki kezdeményezi László király szentté avatását. Eiréné tisztelete azonban nem lesz olyan széles körű, mint rokonaié, Erzsébeté vagy Margité. Személye túlságosan kötődött a Komnénos-házhoz és általában a császársághoz. Az oszmán hódítás utána a Pantokratór-monostort mecsetté alakítják, a régi császársírok az enyészeté lesznek.

Egy halvány nyomát ismerjük csak annak, hogy Piroska-Eiréné alakja talán mégsem merült teljesen feledésbe. Hans Dernschwamm (1494–1568/69) a Verancsics Antal vezette 1553-as békekövetség tagjaként látogatott Konstantinápolyba, az útról részletes naplót vezetett. Az út eredményei között két aránylag közismert tudományos felfedezés is volt: Augustus császár politikai végrendeletének, a Monumentum Ancyranumnak a felfedezése és a konstantinápolyi magyar nyelvű rovásírásos felirat lejegyzése. Dernschwamm beszámol arról is, hogy felkereste a Theotokos Pammakaristos-templomot, mely még akkor is keresztény templom volt és a pátriárka székhelye. Itt látta egy nő fakoporsóját, akit a helybéli magyarok és rácok „Sent Pinttegk asson”-nak neveztek.  Ő egy rác asszony lett volna, egy rác despota lánya, aki Szent István fiának, Szent Imrének lett a felesége. Az adatokban minden bizonnyal legalább két különböző szent alakja keveredik. A Szent Péntek, pontosabban Szent Paraszkéva név alatt egy szláv eredetű mitikus alakot és több történetileg is létező szentet ismerünk, egyikük egy X. századi szent asszony, akinek az ereklyéit Nándorfehérvárról menekítették a török elől Konstantinápolyba, majd onnan a XVII. században a moldvai vajdának, Vasile Lupunak ajándékozták, s azóta Moldávia védőszentje. A Szent Péntek név erre a szentre vonatkozik, s talán a Dernschwamm által látott szarkofág is ezen asszonyé volt, bár ebben már nem lehetünk biztosak. Szent Imre feleségét azonban sehol máshol nem nevezik Szent Pénteknek, s nem tartják a szerb despota lányának. Dernschwamm kommentátorai felhívták rá a figyelmet, hogy az Árpád-házzal való kapcsolatba hozás legvalószínűbb oka az, hogy valahol, valakik összekeverték Eiréné-Piroska császárné alakjával. Azt, hogy kik voltak Dernschwamm informátorai, a szöveg teljesen egyértelművé teszi: a Magyarország meghódítása során Konstantinápolyba hurcolt magyar rabszolgák. Ők voltak azok, akikhez eljutott egy vigaszt nyújtó, távoli hír arról, hogy Konstantinápoly földjében egy szentéletű Árpád-házi királyasszony alussza örök álmát.

Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet oldalán olvasható.

A szerző a Klasszika-filológiai Kutatóközpont tudományos főmunkatársa

A borítóképen: A konstantinápolyi Hagia Szophia belső tere. A szerző saját felvétele