Az élelmiszer-ellátási láncok globálissá váltak, ennek ékes példája, hogy egy átlag észak-amerikai vacsorája megközelítőleg 2400 kilométert utazik a mezőtől a tányérig. Ahogy ez a lánc átalakult, egyre felerősödtek az olyan irányú törekvések is, amelyek célja, hogy minden asztalra jusson élelmiszer; ennek a folyamatnak az egyik mozgatórugója az „élelemhez való jog” – fejtegeti a Project-syndicate.org.
Szeptemberben India elfogadott egy, az élelmiszer-biztonság tekintetében mérföldkőnek számító törvényt. E szerint havonta öt kilogramm támogatott búzát, rizst és egyéb élelmiszert kell eljuttatni a lakosság kétharmadának, különös tekintettel a terhes nőkre, az iskolásokra és az idősekre. Bár továbbra is vannak lyukak a rendszerben, mégis jelentős változás, hogy az élelemhez való hozzáférést nem kiváltságnak, hanem jogosultságnak kezdik tekinteni.
Ez a fejlődés – ami egyébként messze túlmutat Indián – egy olyan egy évtizedes, világszintű munkásság eredménye, mely eddig nem látott módon támadta meg a korábbi élelmiszerellátási rendszert. Hiszen míg 1948-ban elfogadták Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát (Universal Declaration of Human Rights), benne olyan politikai jogokat, mint például a szólásszabadság, addig az élelemhez való jogot teljesen figyelmen kívül hagyták.
Eközben a világ más részein az élelmiszer pazarlás jelent égető problémát. ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) becslései szerint jelenleg az emberi fogyasztásra szánt élelmiszer egyharmada veszendőbe megy.
Az USA-ban fejenként napi 1400 kalória és évi 400 dollár vész kárba, ami azt jelenti, hogy évente 31 millió tonna élelmiszerhulladékot szállítanak a szeméttelepekre. A pazarlás mértéke a hetvenes évek óta 50 százalékkal nőtt az Egyesült Államokban.
A nyilatkozat aláírása óta számos eszközt vetettek be az éhínség leküzdésére: egyes országok megnyitották piacukat az import számára, mások pedig bezárták. Sok állam az élelmiszersegélyektől függ, míg mások csupán a GDP-növekedés függvényeként tekintenek az éhínség felszámolására. Az ilyen törekvések azonban csak részleges eredményeket hoztak.
A legerősebb intézményi eszközt elhanyagolták, pedig a politikusok által igen kedvelt technikai megoldásokkal szemben egy olyan koncepció, ami úgy tekint az élelemre, mint egyfajta jogosultságra, nem pedig kiváltságra, sokkal több emberen segítene. Ennek a megközelítésnek a lényege: minden embernek joga van ahhoz, hogy hozzáférjen az élelemhez.
Ez a megoldás nyilvánvalóan közönségre talált Indiában, ahol milliók élnek szegénységben, éhezve, még úgyis, hogy az ország nettó vagyona növekszik. Az elmúlt évtizedben a „jogot az élelemhez” mozgalom egyre nagyobb nyomást gyakorol a politikai döntéshozókra, jogi és politikai szempontból közelítve meg a kérdést.
2001-ben egy per következtében az indiai legfelsőbb bíróság elismerte az élelemhez való jogot az alkotmányosan védett élethez való jog részeként. A testület kimondta, hogy bővíteni kell a szociális programokat annak érdekében, hogy mindenkihez eljussanak az alapvető élelmiszerek. Ennek következtében a társadalmi mozgalmak is felerősödtek, egyre nagyobb nyomást gyakorolva a kormányra egy hatékony élelmiszer-biztonsági apparátus létrehozása érdekében.
A legújabb törvény igazi mérföldkőnek számít a folyamatban, bár korántsem a lezárása. Egy olyan országban, ahol ilyen hatalmas gazdasági különbségek vannak és ennyire mélyen gyökerezik a szegénység, az éhezés felszámolásához vezető út igencsak hosszadalmas és küzdelmes.
Természetesen nemcsak Indiában égető probléma az éhínség. Brazíliában, Dél-Afrikában és Mexikóban is jogi védelmet követeltek az éhezés ellen. Ezenfelül az élelemhez való joghoz hasonló szabályokat fogadtak el Argentínában, Guatemalában, Ecuadorban, Brazíliában, Venezuelában, Kolumbiában, Nicaraguában és Hondurasban is.
Vagyis egyre egyértelműbbnek tűnik, hogy az élelemhez való jog biztosítása jelentősen előremozdíthatja az éhínség problémájának megoldását.
