„Ma a lázadás azt jelenti, ha valaki konzervatív.” Ákos már régebben kimondta ezt, de szavai az idő múlásával mind elevenebben hatnak. Amilyen gyorsan és amilyen furcsa irányba változik a világ, úgy válik a kijelentés mögött fölsejlő bölcsesség mind többeknek valósággá.
Amikor már az ezredik túlszínezett homlokzatú, a hagyományos tömegalakításra fittyet hányó, netán új beton- és üvegmegoldásaival még merészebb lapostetős házat építi valaki egy adott településen, az már egyáltalán nem olyan nagy dobás, mint az elsők között lenni. Mindez már távol áll a lázadástól – ezek az épületek inkább a nagy kertben is a falak közé zárkózó, újgazdag, mégis kispolgári életmód mementóivá lettek. S éppen ezért mindinkább a hagyományos stílusjegyeket magán viselő, urambocsá’ nyeregtetős ház felújítása vagy építése válik lázadássá.
Az elmúlt évtizedekben legalábbis ennek voltunk szemtanúi. Megjelentek az első fecskék, melyeket sokan talán irigyeltek – mára pedig odáig jutottunk, hogy csak a hagyományos építészeti megoldásokat sutba dobó házakkal találkozni az egyébként címében szép házakra szakosodott magazinban. A furcsa lett a trendi, a polgárpukkasztás az alap, a letisztult formák a szép. (A tévképzeteket elkerülendő gyorsan szögezzük le azt is, hogy ezeknek a családi házaknak a kivitelezése egy hagyományos épületnél sokkal többe kerül. A különleges megoldások, a vízszigetelés precíz kiépítése nagy szakértelmet, drága anyagokat és hosszú munkaórákat kíván meg.)
Amikor Füleky Zsolt építészeti helyettes államtitkárt a Nemzeti mintaterv-katalógusról és az abban is felbukkanó néhány lapostetős háztípusról kérdeztük, ezt válaszolta: „Az alapelvek tehát örökérvényűek, és ha a terv kerek egész, az előírásoknak megfelel, a többiben szabadsága van a tervezőnek, lehet akár lapostetős is a terve. Idehaza létezik bizonyos előítélet ezekkel szemben, aminek ideológiai okai is vannak, mert a hasonló épületeknek embertelen korszakuk is volt. A helyi arculati kézikönyv feladata az is, hogy megmutassa, mely településrészen lehet létjogosultsága egy lapostetős háznak.” A kérdés csak az, vajon ott maradnak-e ezek a házak azokon a bizonyos településrészeken, vagy mindenhová beszivárognak. Mert a nagy egyéniségek korában inkább azt tapasztaljuk, hogy nem az állítólagos alkalmazkodás, mint inkább az erőltetett különcködés a jellemző.
„A kakofónia nem jó az ott élőknek, behatol, s irritálja tágabb aurájukat. Ha valaki odaköltözik egy településre, mert hangulata megérintette, akkor a harmóniát keresi. Az önkifejezés pedig nem írhatja felül a kultúrát. Azt mondják, a régiségben, száz éve még volt egy világos hierarchia: az utcai homlokzat a közösségnek, a tornác a gazdának szólt, előzővel viselkedni volt illendő, a saját világot meg nem volt illendő megszólni.” Ezt Turi Attila Ybl-díjas, Makovecz-tanítvány építész fogalmazta meg egy korábbi, a Magyar Hírlapnak adott interjújában.
Nos, most minden kiömlik a közösségre – talán nem véletlen, hogy a sok építkezést megélő agglomerációs településeken nem is nagyon vannak közösségek. Talán nincs is annál lehangolóbb, mint mikor az ember egy olyan településrészen sétál végig, ahol egymásra épültek, épülnek a nagy beton-üveg tömegeket mozgató, jellemzően lapostetős házak. Mégis egyre több helyen találkozunk ilyennel. Furcsa kort élünk.
