Következő mérkőzések
Magyarország
15:002024. június 15.
Svájc
Olaszország
21:002024. június 15.
Albánia

Krakkó III. – Zsidók és nem zsidók – A két világ

Szombat reggelenként olvasható a lapunk online felületén Bayer Zsolt Lengyelországról szóló húszrészes sorozata. Ebben a szerző saját megfogalmazása szerint leírja mindazt, amit tud Lengyelországról, a lengyel históriáról, a lengyelek lelkéről. Nem is azért, hogy nekik segítsen, ők talán nem is szorulnak segítségre. Talán inkább azért, hogy önmagunkat is megsegítse most, a lengyelek példájával.

2020. 12. 26. 6:45
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

„Mint zsidó, nem tartozott egészen a keresztény világhoz. Mint közömbös zsidó – mert ez volt eredetileg –, nem tartozott egészen a zsidókhoz. Mint német anyanyelvű, nem tartozott egészen a csehekhez. Mint német anyanyelvű zsidó, nem tartozott egészen a csehországi németekhez. Mint csehországi lakos, nem tartozott egészen Ausztriához. Mint munkásbiztosítási hivatalnok, nem tartozott egészen a polgársághoz… De a hivatalhoz sem tartozik, mert írónak érzi magát. Mégsem író, mert erőit családjának áldozta fel. De »családomban idegenebbül élek, mint egy idegen«.”

Günther Anders jellemezte ezekkel a sorokkal Franz Kafkát.

Kafka a csehországi zsidó a prágai gettóban élt. A prágai gettó szélén, a monumentális Szent Miklós-templom tövében. Mi pedig itt állunk, a krakkói gettóban, a Kazimierzben.

Mégis Günther Anders Kafka jellemzése ötlik fel először. Valószínűleg azért, mert állhat az ember a világ bármelyik zsidó gettójában, az örök idegenség érzése fogja hatalmába keríteni. S Kafka idegenségélménye sem Kafkáé csupán: Az örök kelet-közép-európai zsidó idegenségélmény ez. Ez a kelet-közép-európai, kiváltképp a galíciai zsidóság lelki betegsége. S pontosan ez az, amivel nem lehet semmit kezdeni. Ezen sem segíteni nem lehet, sem rontani nem szabad – ezt csak úgy el kell viselni. Legfeljebb ha szólhatunk néha, finoman, csendben, hogy minekünk ehhez nincsen semmi közünk…

Így állunk a krakkói zsidó negyedben, a Kazimierzben. Állunk saját idegenségünkkel, kívülállásunkkal, és első reakcióként, mintegy megszokásból, megpróbáljuk szégyellni magunkat.

De nem megy.

Hál’ istennek, nem megy.

S az elmaradt szégyen helyére még csak üresség sem telepszik. Marad a kíváncsiság és a rácsodálkozás a világ minden helyéről ide érkező zsidó látogatókra, akik elzarándokolnak Krakkóig, megnézik Auschwitzot és a krakkói gettót, aztán elmennek innét, örökre. Még a főtérig sem mennek el, pedig hát mégis csak Krakkóban van Európa egyik legszebb főtere. Nézem őket, és azon töprengek, jó-e az, ha valakit nem érdekel semmi más, csak önmaga és a saját szenvedése…

Biztosan nem jó. De talán ez is elmúlik egyszer. És akkor elmúlik majd az örök idegenség is. Addig marad a lepusztult és lepusztultságában vonzó zsidó gettó. Maradnak a kávézók a málló falak mögé bújva. Marad az öreg zsinagóga… Marad a Popper-zsinagóga. Marad a régi piactér… Marad az öreg zsidó temető – csak így, a falon keresztül, mert öreg zsidó temetőkbe nem lehet csak úgy bemenni, sétálni egyet, és elbeszélgetni a délutánnal halálról, életről, más efféle semmiségekről...

Az öreg zsidó temetők őrzik leginkább az örök idegenséget.

De a Babelstein málló rózsaszínjében egy pillanatra elúszni látszik az idegenség is, a fájdalom is. Csak egy pillanatra. Aztán mintha Kafka közeledne ismét… De persze nem ő az… Csak ő is lehetne. És Gregor Samsa készülődik undok rovarrá változni, valamelyik málló vakolatú, örök fal mögött…

Aztán elhagyja a vándor a zsidó gettót, és visszatér az övéihez. Azon az öreg konflison, amelyen ide érkezett.

Az Ulica Grodzka az ideális utca a visszatéréshez. Talán a Péter-Pál-templom néma méltósága és a kerítés apostolai miatt. Mert olyan szelíden néznek, mintha a világ és a kereszténység örökkévalóságába vetett hitet szeretnék megőrizni és sugalmazni.

A hatalmas Péter-Pál-templom mellett szinte aprócskának tűnik a klarisszák kolostora és temploma. Valószínűleg azért tűnik aprócskának, mert olyan aprócska. Aprócska, mint egy késő őszi délután önfeledt boldogsága... Ellenben alapító okirata 1079-ből való, és minden bizonnyal ez a város egyik legrégebbi temploma.

A Collegium Juridicum épülete nagyobbacska. Eredetileg a Jagelló Egyetem fakultása volt, a 15. században épült és kánonjogot tanítottak benne. Szemben vele áll a Collegium Broscianum. Ez pedig eredetileg jezsuita kollégiumnak és rendháznak épült, 1971 óta a Jagelló Egyetemé.

S az utca végén betérünk a Mária Magdolna térre. Kicsike tér ez, akkora csak, hogy a galambfiak is legénykedhessenek valahol, de a közepén azért ott áll Piotr Skarga szobra. Jól van na! Máris mondom, hogy ki volt, nem kell mindjárt felháborodni! Jezsuita hitvitázó és szónok volt Piotr Skarga, a Krakkóban tanuló Pázmány Péterünk egyik mestere. D. Molnár István így ír róla a lengyel irodalom történetében: „A keleten hatalmas kiterjedésű lengyel államban több millió pravoszláv, nemzeti öntudattal még nem rendelkező ukrán és fehérorosz élt. Egy részüket a breszti unióval (1596), a görög (ma: bizánci) katolikus szertartás létrehozásával sikerült a katolikus egyház hívévé tenni, közelebb vinni a lengyelek által közvetített nyugati civilizációhoz. Ez többek között a híres jezsuita hitszónok Piotr Skarga (1536–1612) érdeme. Hogy a tömegekhez szóljon, népszerű könyvet írt a szentek életéről. Kazania sejmowe (Szejmbeli prédikációk, 1597) címen politikusként, de a bibliai próféták modorában és hangján hirdeti az egyháznak alávetett állam uralkodójának jogait. A protestánsok ellen a nemzet érdekében fellépve egy vallást követel. Intelemként Isten által a török megszállással büntetett Magyarország példáját említi.”

A terecske oldalában öreg, kiszolgált busz álldogál. A kommunizmus obsitosa. Turistákat szállít olcsón a Krakkó környéki nevezetességekhez. Oldalán a felirat így szól: Auschwitz és a sóbányák; ha mindkettőre befizet, árengedményt kap.

Ez így jó. Megmosolyogtató, és bárki is szeretne felháborodni, mi azért jó, ha tudjuk: ez így normális…

A tér másik felén indul a Kanonokok utcája. Ez Krakkó legöregebb utcája, itt hallatszanak a legjobban, legkivehetőbben Idő úr léptei…

Megy Idő úr, sétapálcájának gombja belesimul fehér kesztyűs tenyerébe, és szemügyre vesz mindent. Mert alig-alig van dolga ezen kívül, legfeljebb csak annyi, hogy tönkre tegye a 21. századi, beteg lelkű emberiséget…

Megy Idő úr, és megáll az öreg lámpák alatt. Kezébe veszi az oroszlánfejes kopogtatót, aztán rájön, hogy akinek ő kopogtatna, az régen nem lakik itt, régen nincsen már sehol... Ezért inkább az öreg sasoknak bólint a falon, mert őket még régről ismeri.

S megáll Idő úr egy ház előtt. Hosszabban álldogál itt, mert ebben a házban egykor Karol Wojtyla lakott, krakkói plébános korában. S Karol Wojtylával bizony dolga van Idő úrnak, s dolga van az örökkévalóságnak… Aztán egy öreg apáca nyomába szegődik Idő úr, maga sem tudja, miért kapun, és nem tudja senki sem, mekkora darab életet, mekkora sorsot zárt magára vajon. Nem tudja senki, csak a Kanonokok utcája. De ő hallgat. Mert őneki ez a dolga, ez az örök hallgatás, mert ebben a hallgatásban kivehetőek Idő úr léptei, ebben a hallgatásban szeret neszezni a csönd, az emlékek és elmúlott korok dajkája…

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.