Krakkó III. – Zsidók és nem zsidók – A két világ

Szombat reggelenként olvasható a lapunk online felületén Bayer Zsolt Lengyelországról szóló húszrészes sorozata. Ebben a szerző saját megfogalmazása szerint leírja mindazt, amit tud Lengyelországról, a lengyel históriáról, a lengyelek lelkéről. Nem is azért, hogy nekik segítsen, ők talán nem is szorulnak segítségre. Talán inkább azért, hogy önmagunkat is megsegítse most, a lengyelek példájával.

De a Babelstein málló rózsaszínjében egy pillanatra elúszni látszik az idegenség is, a fájdalom is. Csak egy pillanatra. Aztán mintha Kafka közeledne ismét… De persze nem ő az… Csak ő is lehetne. És Gregor Samsa készülődik undok rovarrá változni, valamelyik málló vakolatú, örök fal mögött…

Aztán elhagyja a vándor a zsidó gettót, és visszatér az övéihez. Azon az öreg konflison, amelyen ide érkezett.

Az Ulica Grodzka az ideális utca a visszatéréshez. Talán a Péter-Pál-templom néma méltósága és a kerítés apostolai miatt. Mert olyan szelíden néznek, mintha a világ és a kereszténység örökkévalóságába vetett hitet szeretnék megőrizni és sugalmazni.

A hatalmas Péter-Pál-templom mellett szinte aprócskának tűnik a klarisszák kolostora és temploma. Valószínűleg azért tűnik aprócskának, mert olyan aprócska. Aprócska, mint egy késő őszi délután önfeledt boldogsága... Ellenben alapító okirata 1079-ből való, és minden bizonnyal ez a város egyik legrégebbi temploma.

A Collegium Juridicum épülete nagyobbacska. Eredetileg a Jagelló Egyetem fakultása volt, a 15. században épült és kánonjogot tanítottak benne. Szemben vele áll a Collegium Broscianum. Ez pedig eredetileg jezsuita kollégiumnak és rendháznak épült, 1971 óta a Jagelló Egyetemé.

S az utca végén betérünk a Mária Magdolna térre. Kicsike tér ez, akkora csak, hogy a galambfiak is legénykedhessenek valahol, de a közepén azért ott áll Piotr Skarga szobra. Jól van na! Máris mondom, hogy ki volt, nem kell mindjárt felháborodni! Jezsuita hitvitázó és szónok volt Piotr Skarga, a Krakkóban tanuló Pázmány Péterünk egyik mestere. D. Molnár István így ír róla a lengyel irodalom történetében: „A keleten hatalmas kiterjedésű lengyel államban több millió pravoszláv, nemzeti öntudattal még nem rendelkező ukrán és fehérorosz élt. Egy részüket a breszti unióval (1596), a görög (ma: bizánci) katolikus szertartás létrehozásával sikerült a katolikus egyház hívévé tenni, közelebb vinni a lengyelek által közvetített nyugati civilizációhoz. Ez többek között a híres jezsuita hitszónok Piotr Skarga (1536–1612) érdeme. Hogy a tömegekhez szóljon, népszerű könyvet írt a szentek életéről. Kazania sejmowe (Szejmbeli prédikációk, 1597) címen politikusként, de a bibliai próféták modorában és hangján hirdeti az egyháznak alávetett állam uralkodójának jogait. A protestánsok ellen a nemzet érdekében fellépve egy vallást követel. Intelemként Isten által a török megszállással büntetett Magyarország példáját említi.”

A terecske oldalában öreg, kiszolgált busz álldogál. A kommunizmus obsitosa. Turistákat szállít olcsón a Krakkó környéki nevezetességekhez. Oldalán a felirat így szól: Auschwitz és a sóbányák; ha mindkettőre befizet, árengedményt kap.

Ez így jó. Megmosolyogtató, és bárki is szeretne felháborodni, mi azért jó, ha tudjuk: ez így normális…

A tér másik felén indul a Kanonokok utcája. Ez Krakkó legöregebb utcája, itt hallatszanak a legjobban, legkivehetőbben Idő úr léptei…

Megy Idő úr, sétapálcájának gombja belesimul fehér kesztyűs tenyerébe, és szemügyre vesz mindent. Mert alig-alig van dolga ezen kívül, legfeljebb csak annyi, hogy tönkre tegye a 21. századi, beteg lelkű emberiséget…

Megy Idő úr, és megáll az öreg lámpák alatt. Kezébe veszi az oroszlánfejes kopogtatót, aztán rájön, hogy akinek ő kopogtatna, az régen nem lakik itt, régen nincsen már sehol... Ezért inkább az öreg sasoknak bólint a falon, mert őket még régről ismeri.

S megáll Idő úr egy ház előtt. Hosszabban álldogál itt, mert ebben a házban egykor Karol Wojtyla lakott, krakkói plébános korában. S Karol Wojtylával bizony dolga van Idő úrnak, s dolga van az örökkévalóságnak… Aztán egy öreg apáca nyomába szegődik Idő úr, maga sem tudja, miért kapun, és nem tudja senki sem, mekkora darab életet, mekkora sorsot zárt magára vajon. Nem tudja senki, csak a Kanonokok utcája. De ő hallgat. Mert őneki ez a dolga, ez az örök hallgatás, mert ebben a hallgatásban kivehetőek Idő úr léptei, ebben a hallgatásban szeret neszezni a csönd, az emlékek és elmúlott korok dajkája…