A szerbek Koszovóra úgy tekintenek, mint nemzetük bölcsőjére. Elvesztésére pedig hasonlóan, mint a magyarok Trianonra. Ezért is nehéz elképzelni, hogy a szerbek többsége el tudja fogadni a terület elvesztését. Az ország vezetői, a politikusok többsége is azt hangsúlyozza, soha nem szabad hivatalosan is elismerni Koszovót független államként.
A realitás viszont az, hogy a mintegy kétmilliós államban a szerbek aránya ma már kevesebb, mint tíz százalék. Sokak szerint jó, ha van öt százalék ez az arány.
A valós adatok a helyzet bonyolultsága miatt nem is ismertek. Hivatalosan 2008-ban kiáltotta ki egyoldalúan Koszovó a függetlenségét, de Szerbia már az 1999-es NATO-bombázásokat követően nem tudta hatásköreit ott gyakorolni. A 2006-os koszovói népszámlálás adatai szerint 111 300 szerb nemzetiségű személy élt Koszovó területén. Ez akkor az összlakosság 5,3 százalékát jelentette. Az észak-koszovói térségben viszont az egy tömbben, öt községben élő szerb lakosság abszolút többséget alkot, 95 százalékos a részarányuk. Emellett néhány faluban is élnek szerb nemzetiségű személyek, illetve Koszovszka Mitrovica városnak az Ibar folyótól északra fekvő része is többségében szerb lakosságú.
Annak, hogy Koszovó ismét szerb lehet, és ezt az ott lakók többsége is elismerje, nincs reális alapja. Az viszont némi elégtétel lehetne Belgrádnak, ha a szerb templomok, kolostorok, illetve a kulturális és nyelvi hagyaték megvédhető lenne a területi autonómia jogrendszerének eszközeivel, ezért követeli a Szerb Községek Közösségének megalakítását a szerb fél, ami egyfajta önrendelkezést jelentene.
Miért is tekinti bölcsőjének a szerb nép Rigómezőt?
Koszovó területén a szláv népesség a VII. század elején telepedett meg, majd felvette a keresztény hitet. A terület akkor Bizánchoz tartozott, a VIII. század végén annak vazallusaként létrejött az első szerb államalakulat. Időnként később a bolgárok is elfoglalták a területet.
Nemanja István szerb fejedelem közel két évtizednyi harca után, III. Béla magyar király fegyveres segítségével 1183-ban Koszovó teljes területe szerb uralom alá került.
1219-ben alakult meg az önálló szerb ortodox egyház. 1389-ben a törökök Pristina közelében, az első rigómezei csatában súlyos vereséget mértek az I. Lázár szerb cár vezette keresztény haderőre. A cár is elesett a csatában, de Milos Obilics, akit mitikus hősként tartanak számon, megölte I. Murád szultánt is. Utódja, I. Bajazid a győzelem ellenére visszavonult. Később az Oszmán Birodalom vazallusaként létezett ott szerb államalakulat. 1448-ban a Hunyadi János vezette magyar seregek megkísérelték a törököket kiűzni, de vereséget szenvedtek a második rigómezei csatában. A későbbi századokban az oszmánok foglalták el a térséget. III. Arzén pátriárka a XVII. század végén közel negyvenezer honfitársával Magyarországra menekült a törökök elől.
Koszovóba, az elköltözött szerb lakosság pótlására muzulmán albánok érkeztek.
A terület gyakran volt a továbbiakban is konfliktusok tárgya. A második világháború idején Olaszország annektálta, majd a terület a jugoszláv közigazgatás alapján a Szerb Szocialista Köztársaság részét képezte. A magasabb születési rátának köszönhetően az albánok az 1980-as évekre olyan többséget alkottak, hogy a szerbek részaránya már akkor jóval húsz százalék alá csökkent. Az 1999-es bombázások idején, majd azt követően is sok szerb hagyta el a térséget.
Borítókép: „Nincs megadás” jelentésű feliratokat tartanak tüntetők a koszovói béketárgyalások elleni tiltakozáson az államfői hivatalnál Belgrádban 2023. február 15-én. (Fotó: MTI/EPA/Andrej Cukic)
