– Ön a nemrégiben megjelent könyvének magyar nyelvű bemutatójára érkezett Magyarországra. Azonban nem mehetünk el amellett szó nélkül, hogy nemrég volt egy európai uniós választás. Mi a véleménye, jobb hely lehet-e Európa a demokrácia, a szólásszabadság és a gondolati szabadság szempontjából a mostani választást követően?
– Amit sok esetben a jobboldal megerősödésének neveztek, az valójában a népakaratot erőteljesen megfogalmazó pártok megerősödése, valamint a konzervatív pártoké. Úgy gondolom, hogy az európai választások lehetőséget kínáltak arra, hogy pártok megtanulják, jobban figyelembe kell venni az emberek hangját. Ha megnézzük a holland Geert Wilders példáját, ő nagyon erősen kampányolt a migráció korlátozása mellett. Egyik hétről a másikra növelte meg a mandátumok számát az Európai Parlamentben. Ez a választók szavazatának ereje.
– A könyvének címe: Generation Gleichschritt (Egyszerre lépő nemzedék). Mi ihlette a könyvet, és milyen volt az otthoni fogadtatása? Ezek után kaphat még a médiában munkát?
– A könyv ötlete onnan jött, hogy 2015-ben a CDU/CSU parlamenti frakcióról tudósítottam, abban az évben, amikor a nagy migrációs hullám megérkezett Németországba. Nagy volt az elégedetlenség kancellárral. A Bundestagban, a német parlament alsóházában a képviselők az asztal alatt kopogtatva fejezték ki tiltakozásukat. Tudni kell, hogy a Bundestagban, a frakciók asztalainál egy paraván van felhúzva, hogy az elnökség, azaz a kancellár és a frakcióvezető ne lássa, ki kopogtat ott. Ezt érdekesnek találtam. Én Kelet-Németországban nőttem fel. Megértem, hogy egy zárt, tekintélyelvű rendszerben az emberek megpróbálnak nem szembeszállni a hatalommal, és elbújnak. De miért bújnának el a parlamenti képviselők egy szabad, demokratikus országban? Ezért próbáltam megírni az Egyszerre lépő nemzedék című könyvet, hogy megmagyarázzam, hogyan fordulhat elő, hogy egy szabad demokráciában az emberek nem mondják ki a véleményüket, vagy inkább azt mondják, amit az emberek hallani akarnak.
– Könyvében idéz egy felmérést, amely szerint a németek 64 százaléka szerint bizonyos témák esetében, mint például az LMBTQ, a migráció vagy épp a háború kérdésében nem érvényesül a szólásszabadság.
– Azonnal jobboldali szélsőségesnek bélyegeznek, ha kritizálod a migrációs politikát, és sokan félnek attól, hogy ez a címke rajtuk marad. És nem akarnak ilyen módon megbélyegződni, ezért inkább nem mondanak semmit. Tudomásul kell vennünk, hogy az LMBTQ-közösség lobbija nagyon erős az összes kreatív iparágban, beleértve a művészeteket, a kultúrát és a médiát is. Bárkit, akinek fenntartásai vannak ezzel kapcsolatban, automatikusan jobboldalinak vagy olyannak állítják be, aki nem akarja biztosítani az emberi jogokat, ahogy mondani szokták. Az LMBTQ-közösség olyan erős, hogy a vállalkozások meghajolnak előtte, és szivárványos zászlókkal színesítik a termékeiket.
Külön módosítást vezettek be a zászlórendelethez, hogy a szövetségi minisztériumokra vagy a német parlamentre is felhúzhassák a szivárványos zászlót. Az én álláspontom mindig is az volt, hogy vannak olyan színek, amelyek mögött minden német összefoghat. Ez a fekete, a piros és a sárga, nincs szükségünk egy másik zászlóra.
Azt hiszem, ezt a témát próbálom megjeleníteni a könyvben is. Hogyan fordulhat elő, hogy az üzleti élet együtt menetel a politikával és a médiával? És miért van olyan kevés ellenállás? Az európai választások egyébként azt mutatták, hogy az ellenállás növekszik. De az ellenállás nem nyílt. A választók titkos szavazással, az urnáknál adják le szavazataikat. Nem akarják, hogy a nyilvánosság lássa őket. Ez nehéz helyzet a demokrácia számára.
– Nagyon hasonlít a kommunizmushoz, nem igaz?
– A különbség a kommunizmusban, amit magam is megtapasztaltam 24 éven keresztül, az volt, hogy az egy zárt rendszer volt, elnyomó apparátussal, titkosszolgálattal, rendőrséggel, pártfunkcionáriusokkal. Nem lehetett elmenekülni előle. Most mindez nem létezik, de valójában sokkal rosszabb a helyzet. Ha egy szabad társadalomban az emberek többsége állítólag mind egyetért, akkor valami nincs rendben ebben a társadalomban. Erről szól a könyv. Egyébként nem az LMBTQ az egyetlen téma, amelyet boncolgat a könyv, a Covid–19 vírus idején is volt egy hasonló egységfront. Németországban egységfront van abban is, ami az orosz–ukrán háborút illeti. Aki kételkedik abban, hogy a fegyverek szállítása Ukrajnának jó ötlet, azt azonnal háttérbe szorítják. Amikor a migrációs politikáról van szó, szintén gyorsan embergyűlölőnek állítják be azt, aki nem akarja ezt az ellenőrizetlen migrációt. Ezek mind olyan kérdések, amelyekben a közvélemény többségi véleményt alkot, és minden ellenvéleményt kriminalizálnak.
– Hogyan érvényesül az agresszív LMBTQ-propaganda, illetve a migrációs problémák elhallgatása hazájában?
– Ez egy érdekes kérdés, mert a demokrácia valójában a többség akaratáról szól. Az LMBTQ-kérdés pedig a lakosság körülbelül kettő-hat százalékát érinti. Ennek ellenére a közösség nagyon erősen jelen van a médiában. És bizonyos tanácsadó cégeknél is nagyon erősen képviselteti magát. Van egy tévhit, hogy egy kisebbség segítése mindig jó dolog. Ez sok esetben igaz. De figyelembe kell venni, hogy Németországban most már törvény van arra, hogy évente egyszer megváltoztathatod a nemed, és senki nem tudja megmagyarázni, hogy ez miért lehetséges. Hogyan történhetett meg, hogy a biológia már nem játszik szerepet? És bárki, aki ez ellen érvel, azt nyilvánosan ellenségnek titulálják. Most már olyan jogi döntés is van, hogy ezer eurókra büntethetnek. Akár tízezer eurós bírság is lehet ez, ha valakit rossz neműnek nevezel.
Nemrégiben volt egy eset, amikor egy férfi, aki nőnek érzi magát, el akart menni egy női fitneszközpontba Bajorországban, de elutasították, mert oda csak nők járnak, és a szövetségi diszkriminációs biztos ezereurós bírságot szabott ki.
Amikor a migrációs politikáról van szó, van egy erős baloldali közösség, amely ellenzi a szabályozatlan migrációt. Senki sem ellenzi a politikai menedékjogot. De a szabályozatlan migráció esetében Németországban naponta hétszáz-ezer ember érkezik, és egy részüknek nincsenek papírjai.
– Ön sokáig nagyon közel állt Angela Merkel kancellárhoz. Mennyire tartja felelősnek a kancellárt az LMBTQ vagy a migráció kérdésének tabuvá tételében? Ön szerint mi volt a fordulópont, mikor romlott el a helyzet a hazájában?
– A probléma az volt, hogy Angela Merkel taktikai okokból nyitva hagyta a határokat, és azt is kijelentette, hogy a határokat nem lehet megvédeni. Azzal érvelt, hogy ha Németország lezárja a határait, akkor a migránsok más országokban fognak felhalmozódni. Aztán jött a dominóhatás, káosz alakult ki. Az Európai Uniót a széthullás veszélye fenyegeti, és az ő szemszögükből nézve Európa soha többé nem bukhat meg Németország miatt, mert Németországnak olyan múltja van, ahol Európa már többször is a szakadék szélén állt. Az érvelést meg lehet érteni, de a következtetéseket nem. Mert a szabályozatlan migráció sehol a világon nem működik. Ez volt a nagy hibája. Ezt akkor is nagyon sokáig nem volt hajlandó felismerni, amikor Ausztria már eldöntötte, hogy lezárja a határait, és túl későn reagált. 2015 óta nem állt meg a migránsok áramlása Németországba. Mostanra nyolcvanmillióról 84 millióra nőtt a népesség. Végeredményben ez egész egyszerűen logisztikai probléma. Az infrastruktúra, az iskolák, a lakhatás és az orvosok 80-82 millió embernek elegendőek, de 84 milliónak nem. Ha emberek ezrei élnek sátrakban, akkor az integráció már nem fog működni.
Hogy nyíltan fogalmazzak, az LMBTQ-kérdés egyszerűen Angela Merkel opportunizmusának köszönhető. Rájött, hogy a médiában és a baloldalon többségben van. Aztán első lépésként hagyta, hogy a házasság mindenkinek engedélyezett legyen. Érdekes módon ő maga ellene szavazott. Szerintem ez rossz, hogy bár ellene szavazott, és mégis engedélyezte. Ez Angela Merkel egyik legpéldaértékűbb pillanata. Soha nem hagyta, hogy magánéleti meggyőződései beleszóljanak a politikába, hanem valójában 16 éven keresztül úgy tartotta meg a hatalmát, hogy hagyta, hogy a politika alatta folyjon, de csak nagyon óvatosan avatkozott be. Hagyta az országot sodródni. Ez volt az egyik legnagyobb hibája. Mert ha most megnézzük, hogy milyen nehéz helyzetben van az egész konzervatív tábor, akkor ez Angela Merkel kormányzati idejének a következménye.
– Egy interjúban azt mondta, hogy Orbánnak világos képe van egy hagyományos értékek mentén szerveződő Európáról, ahol a kereszténydemokrácia érvényesül. Miközben ön a kommunizmushoz hasonlító korlátozásokra hívja fel a figyelmet a hazájából, mégis Magyarországot és a magyar miniszterelnököt vádolják a sajtószabadság korlátozásával. Ön hogy látja Magyarországot ebből a szempontból?
– Nem kell, hogy tetsszen Orbán politikája, ezt nem kell megvitatnunk Európában, mert Európa ereje a sokszínűségben rejlik. És ebbe beletartozik az is, hogy a lengyelek és a magyarok másképp látják a dolgokat.
Ugyanakkor úgy gondolom, hogy Európa keresztény történelme nagyon mélyen gyökerezik a kultúránkban, de a jogi kultúránkban is.
Például a büntetést nem megalázásnak, hanem újraszocializációznak, a közösségbe való visszatérésnek tekintjük. Ez egyébként nagy különbség, ha megnézzük Iránt, ahol még mindig a szemet szemért, fogat fogért régi elv érvényesül. Ha lopsz, levágják a kezed. Halálra köveznek. Nálunk a tékozló fiú keresztény elve mélyen gyökerezik a törvény és rend felfogásában. Ezt a keresztény történetet nem lehet elvetni.
Külföldről érkezett emberként nem szívesen mondok ítéletet a magyarországi sajtószabadság sorsáról. A sajtószabadság hiányát azonban még ismerem, mert a hetvenes évek vége óta élek Magyarországon, és beszélek egy kicsit magyarul, tehát ismerem az államszocializmus végéről. Akkor még nem volt sajtószabadság. És ahhoz képest a mai sokszínűség tulajdonképpen egész tisztességes. Amennyire én látom, az állami televízióban is sok kritika éri Orbánt.
– Miután otthagya az újságot, saját YouTube-csatornát indított „Schüler fragen, was ist!” címmel. És most már több mint százezren követik. Összehasonlítva a klasszikus médiával, mennyiben más a közösségi média a szólásszabadság szempontjából?
– Németországban megosztott a médiatér. Van egy nagyon erős közszolgálati műsorszolgáltatónk, amely jelenleg közel tízmilliárd eurót kap évente a kötelező díjakon keresztül, amelyeket mindenkinek fizetnie kell, függetlenül attól, hogy nézi-e a műsort vagy sem. És van egy úgynevezett alternatív médiánk, amelyik az interneten található. Ezek rádiók, blogok, ahol én is dolgozom, vagy nagy internetes platformok. Egyre nagyobb a hatósugár. Ez azt mutatja, hogy az emberek nem akarják az államilag irányított médiát. Nem akarnak egységes véleményt. Azt akarják, hogy különböző szinteken tájékozódjanak. Bizonyos konzervatív véleményeket egyáltalán nem vagy csak nagyon korlátozott mértékben mutatnak be. Ez pedig ahhoz vezet, hogy az emberek az internetre vándorolnak, ami nem csak pozitív. Ha nem lehet mindent a nyílt színpadon megvitatni, akkor egyszerűen el kell fogadni, hogy vannak olyan emberek is, akik teljesen immunissá válnak mindenféle valóságra.
Borítókép: Ralf Schuler (Fotó: Kurucz Árpád)
