Aljakszandr Lukasenka, a Belaruszt 26 éve irányító államfő pozíciói augusztus óta jelentősen gyengültek, már nincs mögötte szilárd többség, és a hatalmat kizárólag az erőszakszervezetek segítségével tudja jelenleg megtartani. Ha a rendvédelmi szervek lojalitása meginog, abban a pillanatban Lukasenka is elbukhat.
A belarusz vezető stratégiája most egyértelműen az időhúzás: abban bízhatott, hogy az augusztus 9-i elnökválasztás után elindult tömegtüntetések idővel mérséklődnek, az aktivitás csökken, és fokozatosan eltűnnek az utcáról az elégedetlen tömegek. Nem így történt – a tüntetések elmúlt két és fél hónapja után is az utcára vonuló százezrek Lukasenka távozását követelik. A polgári engedetlenség Belaruszban mára már minden lehetséges szinten jelen van: sztrájkolnak az állami vállalatok dolgozói, tömegesen felmondtak az állami média munkatársai és a kulturális szféra emberei, és mélypontra zuhant a Lukasenka által kinevezett regionális vezetők támogatottsága. Az elnök és köre újra nemzetközi diplomáciai izolációba került, ami a jelenlegi gazdasági helyzetben különösen problémásnak ígérkezik. A világgazdasági helyzet, a koronavírus járvány és a nyugati kapcsolatok megszakadása miatt a belarusz gazdaságban hétről hétre romlik a helyzet, ami nem a rendszer kezére játszik.
A vasárnapi minszki tüntetések képei
Ezért az elmúlt hetekben Lukasenka kettős stratégiára épít: egyrészt próbálna békülni az ellenzékkel. Október elején személyesen látogatta meg a vizsgálati fogságban lévő ellenzéki politikusokat, akik közül többet azóta szabadon engedtek. A fő narratívája a fokozatos politikai átalakulás lett: Lukasenka olyan alkotmánymódosítást jelentett be, amely nagyobb hatalmat adna a parlament kezébe. Az új belarusz alkotmány 2022-ig kerülne referendumra, ami után akár új, előrehozott választásokat is lehet tartani.
Csakhogy az alkotmánymódosítás irányán kívül a hatóságok még semmi konkrétummal nem álltak elő, ami valószínűleg szintén az időhúzás része: minél tovább sikerül kitartani, annál kevesebb engedményt adhat a hatalom. A szakértők ezért az alkotmánymódosítást inkább csak mézesmadzagnak gondolják a lakosság bizonytalan rétegei felé, amely valódi reformokat nem tartogat majd.
Lukasenka stratégiájának a másik része ugyanakkor továbbra is az erőszakra épít: a tüntetők ellen a hatóságok nagy erőket vetnek be, és nem rettennek el a gumilövedékek és a vízágyúk használatától sem. Sőt mi több, a múlt héten a belarusz belügyminisztérium azt is meglebegtette, hogy ha kell, éles lőszert is bevetnek. Ez nyilvánvalóan blöff: a társadalmi feszültség így is túl magas szinten van, és korábban éppen a hatósági erőszak volt az, ami augusztusban lendületet adott a tüntetéseknek, és igazán tömegessé tette őket.
Aljakszander Lukasenka belarusz elnök leteszi hivatali esküjét 2020. szeptember 23-án. Fotó: MTI/EPA/BelTA/Maxim Guchek
Az idő azonban valójában az ellenzéknek sem kedvez, és az azonnali, radikális változások esélye minden egyes héttel csökken. A sikerek elmaradása sokakat elkedvteleníthet, és hosszútávon a tüntetések dinamikájának az elapadásához vezethet – pontosan ez az, amiben Lukasenka bízik. A nemzetközi média napirendjéről is kezd lekerülni a téma – konkrét eredmények nélkül a tüntetések megtörténte önmagában már egyre kevésbé üti meg az olvasók ingerküszöbét.
Közben a külső eszköztár is kimerülni látszik: az Európai Unió október elején hozott szankciói inkább csak szimbolikusak voltak, Moszkva pedig nem reagál az ellenzék kapcsolatfelvételi kísérleteire, és kitart Lukasenka mellett. Ilyen helyzetben csak egy stratégia marad: a polgári ellenállás konkretizálása és a rendszerrel szembeni nyomásgyakorlás minden lehetséges fronton. Múlt kedden Szvjatlana Cihanouszkaja korábbi elnökjelölt 13 napos ultimátumot adott a hatalomnak: amennyiben október 25-ig Lukasenka nem mond le, Cihanouszkaja újabb országos sztrájkokat, útzárakat és tömegtüntetéseket ígér.
