Szembemehetünk Berlinnel

A Németország és Magyarország közötti nézeteltérések elsősorban onnan származnak, hogy Magyarország bekerült az EU-ba és a NATO-ba, megnőtt a szuverenitása, a mozgástere. Megteheti, hogy szembemenjen Németországgal – mondta a Magyar Nemzetnek Hettyey András, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem adjunktusa annak apropóján, hogy ma Budapestre látogat Heiko Maas német külügyminiszter az 1989-es események, így a magyar határ megnyitásának 30. évfordulója alkalmából. Hettyey Andrást nemrég megjelent, Hegemónia helyett: Magyar–német kapcsolatok 1990−2002 között című könyvéről is kérdeztük. Ennek megírásához több ezer külügyminisztériumi aktát dolgozott fel, amelyek új fénybe helyezik a rendszerváltás utáni kapcsolatainkat Berlinnel.

Barátságon alapuló viszony: Antall József és Helmut Kohl 1992-ben a budapesti Váci utcában F Fotó: MTI/Kovács Attila

– Könyvének egyik gyakran visszatérő eleme, hogy a rendszerváltás után Németország nagyra értékelte Magyarország politikai, gazdasági és biztonságpolitikai stabilitását, ami nem volt jellemző a többi közép-európai országra. Ez alapozta volna meg a szoros és pragmatikus kétoldalú kapcsolatokat, vagy a történelmi kötelékek önmagukban is elegendőek voltak ehhez?

– Nem lettek volna elegendőek a történelmi kapcsolatok, de még a határnyitás vagy a páneurópai piknik sem, mert a politikusok a jelenben élnek. Magyarország problémás partner lett volna, ha nem stabil, a gazdasági válság szélén áll, elnyomja a saját kisebbségeit, Oroszországgal barátkozik. Problémás partnerekből akkoriban akadt bőven a németeknek, az 1990-es években sok volt a gond a térségben: dúltak a délszláv háborúk, széthullott Csehszlovákia, a Szovjetunió, kormányzati instabilitás jellemezte a balti államokat, a lengyeleknél egymást követték a kormányválságok, a románoknál szélsőségesen nacionalista, magyarellenes pártok kerültek a kormányba. Ehhez képest Magyarország tényleg nagyon stabil hely volt, és azt emelik ki a német külügyi iratok, hogy ugyanaz a hat párt került be a parlamentbe 1994-ben, mint 1990-ben. Nem voltak szélsőséges pártok, és 1990-2002 között kitöltötte a ciklusát mindhárom kormány. Ha a mai helyzetet nézzük, lehet, hogy nem azt a fajta ideológiát képviseli a magyar kormány, amelyet Németország látni szeretne, de Magyarország politikai és gazdasági stabilitást kínál, amit Berlinben értékelnek.

– A páneurópai pikniknek és a határnyitásnak köszönhetően Németország mélységes hálát érzett Magyarország iránt, hiszen ez volt a német újraegyesítési folyamat közvetlen kiváltó oka – írja tanulmányában. Harminc évvel a rendszerváltás után ez a történelmi szempont még mindig fontos tényező a kétoldalú kapcsolatokban?

– Fontos, hiszen Angela Merkel kancellár itt járt augusztusban, a páneurópai piknik 30. évfordulóján. Ez fontos gesztus, hiszen vette a fáradtságot, hogy egy olyan helyre menjen, amely belpolitikailag veszélyes számára. Önmagában azonban nem elég ez a történelmi emlékezet. A páneurópai piknik és a határnyitás az új politikusi generációk számára ismeretlen dolog. Ahogy nő a konfliktusok száma EU-csatlakozásunk óta, úgy válik szükségessé egy új történet felépítése. Ilyen lehetne a szoros német-magyar gazdasági együttműködés, ezen belül pedig az, hogy bizonyos területeken a német utat követi Magyarország. A gazdasági válság idején például nem a mediterrán utat választottuk, hanem a költségvetési fegyelmet, a hitelek visszafizetését, az államadósság csökkentését, vagyis a német megközelítést a probléma megoldására.

– Az elmúlt években, különösen az Obama-kormány idején, az amerikai-magyar viszony vonatkozásában washingtoni és budapesti politikusok is gyakran hangoztatták azt, hogy a gazdasági és biztonságpolitikai kapcsolatok kiválóak, de a politikai viszony hagy némi kívánnivalót maga után. Hasonló a helyzet a német-magyar kapcsolatok terén is?

– A határon túli magyarok kérdését leszámítva 2002-ig nem volt markáns érdekellentét a két ország között. Az első nagy feszültséget az iraki háború teremtette 2003-ban, amikor Magyarország az amerikaiak oldalára állt a németekkel és a franciákkal szemben. 2002 és 2010 között is voltak feszültségek, tehát nem lehet azt mondani, hogy a feszültség forrása egyedül a Fidesz volt. A nézeteltérések elsősorban onnan származnak, hogy Magyarország bekerült az EU-ba és a NATO-ba, megnőtt a szuverenitása, a mozgástere. Megteheti, hogy szembemenjen Németországgal. A jelenlegi ellentét okát a gyökeresen eltérő világnézetben és gondolkodásmódban látom a két ország politikai elitje között. Nem lehet ugyanis azt állítani, hogy Oroszországgal vagy a kelet-ukrajnai konfliktussal kapcsolatban teljesen máshogy gondolkodnának. Mostanra már a migrációban is 60-70 százalékban ugyanazt gondolja a két politikai elit, legalábbis a CDU/CSU, illetve a Fidesz. A kétoldalú kapcsolatok mélyén azonban van egy gyökeresen eltérő világkép. Magyarország például a nemzetállami megoldásokat preferálja, Németország a közös megoldásokat. Eltérő a filozófia abban a tekintetben is, hogy a külpolitikában érvényesíteni kell-e Kínával és Oroszországgal szemben az emberi jogi normákat. Ez egy fundamentális különbség, amit nem nagyon lehet áthidalni. A határon túli magyarok kérdése is ilyen. A németek azt szeretnék, ha ezt nem hozná fel a magyar fél, ezt majd megoldja az EBESZ vagy az Európa Tanács.

– Az elmúlt néhány évben valóban számos vita feszélyezte a kétoldalú kapcsolatokat, elsősorban a migrációs krízis miatt. Heiko Maas német külügyminiszter hétfőn Budapestre látogat, hogy Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszterrel tárgyaljon. Milyen hangulatban fognak telni az egyeztetések? Hogyan jellemezhető az aktuális kapcsolat a két ország között?

– A stratégiai helyzet a következő: a két ország egymásra van utalva. A visegrádi államokkal többet kereskedik Németország, mint Franciaországgal. Magyarország a 15-17. helyen szokott állni a kereskedelmi partnerek listáján. A német kancellár nem tudja megválasztani, hogy ki a magyar tárgyalópartnere. Ha Horn Gyula az, akkor vele kell szót érteni. A szociáldemokrata Heiko Maas és Szijjártó Péter valószínűleg nem fog együtt sörözgetni a megbeszélések után, de egymással kell tárgyalniuk. A bilaterális kérdésekben a pragmatizmus és az egymásra utaltság tudja megoldani a problémákat. Összeurópai szinten viszont ott van az Európai Unió, amely megszelídíti a német-magyar kapcsolatokban fellelhető konfliktusokat, hiszen a biztonságpolitikai, az energetikai, a klímaváltozással vagy a migrációval kapcsolatos kérdések európai uniós ügyek is, ezek a problémák pedig feloldódnak, más perspektívát kapnak, ha 28-an ülnek az asztalnál.

– A feszültségektől függetlenül tekinthetünk szoros szövetségesként Németországra abból a szempontból, hogy történelmileg a népek, az emberek között van egy erős kötelék?

– A politikamentes szférában ez feltétlenül így van. A felsőoktatásban, a kultúrában, az irodalomban igen erős a kötelék. Márai Sándor vagy Esterházy Péter neve ismerősen cseng Németországban. A történelmi kapcsolataink egészen Szent Istvánig nyúlnak vissza. Ezek az emberi kapcsolatok viszont sajnos gyengülni tudnak, és ehhez a politikának is köze van. A Nézőpont Intézet rendszeresen készít felméréseket arról, hogy hogyan látják egymást a két ország állampolgárai. Tavaly például a németek 55 százaléka volt kedvezőtlen véleménnyel Magyarországról, ami sokkoló, hiszen 2000 körül a keleti blokkból mi voltunk a németek kedvencei. A politikának ráhatása van erre. Hiába kritizálja pusztán Angela Merkelt egy magyar politikus vagy újság, az olvasó-hallgató fejében ez sokszor egy negatívabb Németország-képhez fog vezetni, noha nem az egész országot bírálták, csak annak vezetőjét. Mindez persze fordítva is igaz. Fennáll a veszély, hogy a két ország emiatt elidegenedik egymástól.

Barátságon alapuló viszony: Antall József és Helmut Kohl 1992-ben a budapesti Váci utcában F

– A könyvéből kiderül, hogy Helmut Kohl és Antall József kapcsolata barátinak volt mondható. A Horn-kormány idején a kancellár viszont egyszer sem jött Magyarországra hivatalos látogatás keretében. Orbán Viktorral aztán jól megértették egymást, a magyar miniszterelnöktől 2000 szeptemberében elsőként vehette át a millenniumi emlékérmet. A rendszerváltás utáni német kancellárok, Helmut Kohl, Gerhard Schröder és Angela Merkel közül kinek volt a legjobb a viszonya Magyarországgal?

– Helmut Kohlnak. Amellett, hogy figyelt a kis államokra, és fontos volt neki ez a térség, könnyebb dolga is volt, mert más fajta Magyarországgal állt szemben. Akkoriban sokkal jobban rá voltunk utalva Németországra. Úgy gondolom, ha Kohl most lenne kancellár, ugyanolyan feszültségek lennének a német-magyar viszonyban, abból az egyszerű okból, hogy egy önállóbb, szuverénebb Magyarországgal van dolga. A mostani feszültséget tehát nem Angela Merkelre vezetném vissza, hanem arra a stratégiai helyzetre, hogy Magyarország sokkal kevésbé van ráutalva a németekre. Az is egy érdekes szempont, hogy a feszültségekre a németek hogyan reagálnak. A mindenkori brit és amerikai nagykövet általában nagyon aktív, utóbbi kritizál is néha. A németek diszkrétebben lépnek fel, kerülik a nyilvánosságot, a háttérben kritizálnak, négyszemközt. Ez sok szempontból hatékonyabb. Nem véletlen, hogy az utóbbi évek német nagyköveteinek nevére kevésbé emlékszünk.

– Ön a Külgazdasági és Külügyminisztérium levéltárában mintegy négyezer aktát nézett át az 1990-2002 közötti időszakból. Kutatásai során talált olyan iratokat, amelyek meglepőek voltak, új fénybe helyezik a német-magyar kapcsolatokat?

– Nagy, eget rengető felfedezés nem volt, de egy ilyen könyvnek az a haszna, hogy bele tudja helyezni magát az akkori döntéshozók gondolkodásába. Nem gondoltam volna például, hogy a stabilitás ennyire fontos a németeknek. Kiderült például, hogy a Bokros-csomag előtt a németek kvázi rákényszerítették a Horn-kormányt az államháztartás konszolidálására. Az is újdonság volt számomra, hogy a 2002-es parlamenti választás előtti Fidesz-kampánynak igen negatív volt a németországi megítélése. A határon túli magyarok kérdésében pedig kiderült: amikor a magyarok megkérték a németeket, hogy lobbizzanak a szlovákoknál és a románoknál, a németek nem akarták megnyitni Pandóra szelencéjét. Úgy gondolták, ha a magyarok mellé állnak, jöhetnek az oroszok, a litvánok, a bolgárok vagy a románok is saját kisebbségeikkel. Ez egy érzékeny téma volt a németek számára. Nyerő helyzetbe nem tudtak kerülni, viszont ha kiállnak az egyik fél érdekeiért, a másik megharagszik. Itt jön képbe az Európai Unió, mert azon keresztül mi is nyomást tudtunk gyakorolni Szerbiára, és javult is a szerbiai magyar kisebbség helyzete az elmúlt hat-nyolc évben. Ez a német Európa-politikának az egyik kulcsa is: Berlin nem szereti, ha kioktató módon, tanár bácsiként lép fel, nem akar népszerűtlen lenni, az unión keresztül viszont lehet nyomást gyakorolni.