A Szászcsávási-sorozatát 2016-ban indította a Fonó négy CD-vel, idén pedig két új lemez is napvilágot látott. Szászcsávás Erdélyben van, nagyjából Marosvásárhely és Medgyes között, és ha egy mesében szerepelne, biztosan Zenefalvának hívnák.
Állítólag a falu minden magyar lakosa énekel – azt azért nem merném ajánlani senkinek, hogy a települést keresve bátran induljon az énekszó irányába az erdőn keresztül, de tény, hogy több különleges zenetörténeti impulzus hordozója és őrzője a falu. Elemista korunkban nagyjából mind megtanultuk ének-zenéből, hogy a magyar népi éneklést egy szólamban szokás művelni. Kivéve Szászcsáváson: talán ez az egyetlen magyar falu, ahol több szólamban énekelnek (ők maguk ezt szerényen csak „szólamban éneklésnek” nevezik).
Erről a valódi ritkaságról tanúskodik a Szászcsávási Dalárda Kórusfelvételek lemeze. A több mint egyórás hallgatnivalóhoz mellékelt füzetkében Pávai István tanulmányából kiderül, hogy a többszólamúság gyakorlatát Szabó Csaba marosvásárhelyi zeneszerző és zenetudós fedezte föl az 1970-es évek első felében a tudomány és a nagyvilág számára. Azóta azt is kinyomozták, hogy a hagyomány kiindulópontja Claude Goudimel francia hugenotta zeneszerző 1565-ös zsoltároskönyve volt.
Ennek Szenczi Molnár Albert fordításában 1743-ban adták ki a magyar változatát, és ahogy ez már lenni szokott a működőképes újdonságokkal: a zsoltároknál bevált éneklésmódot a protestáns diákok népdalokra és világi dalokra is alkalmazták.
Tehát protestáns teológusok által meghonosított többszólamú templomi éneklés folklorizálódott formájáról van szó. De lehet ennél messzebbre is menni: Szabó Csaba 2001-ben összegezte kutatásait, amely szerint „a 18. századi diák-összhangosítás a discantálás ősi művészetének késői örököse […] a rögtönzött vokális többszólamúság folyamatosan jelen volt a magyar zenetörténetben a 12. századtól az anyanyelvű műzene megjelenéséig”. Az ötszólamú kórus (két szólam a legkevesebb, amiben hajlandók egyáltalán dalra nyitni ajkukat) ma is énekel, mégpedig kotta, sőt karnagy nélkül.
Fotó: MTI/Illyés Tibor
A szólamok családon belül öröklődnek. És hogy miképpen is szól mindez? Nos, ezt a muzsikát azok fogják értékelni, akiknek már a puszta ténytől is megdobban a szívük, hogy van egy olyan falu a Kárpát-medencében, ahol a mindennapok része egy konkrét középkori hagyomány. A Dalárda istentiszteleteken, lakodalmakban, mulatságokban lép föl, a lemez is ezt a sokszínű repertoárt példázza, vagyis istenes énekeket, köszöntőket, kesergőket, vidám dalokat is hallunk. A kedvencem: „Szegény kántor számtalanszor / Az Úristent dicséri. / De ha boroskancsó kerül a kezébe, / Nem jut az Úristen eszébe, eszébe. / Csak úgy illeg-ballag a jó bor beléje, / Abba a mennydörgős belébe, belébe.”
A Szászcsávási Band lemezét már funkcionális megközelítéssel is hallgathatjuk: ez tánczene – persze megnézném én azt, aki csak úgy beteszi otthon a lejátszóba, és már csingerál is, vagyis járja a cigány csárdást, ami gyorsabb és gazdagabb a magyaroknak játszott változatnál. A szászcsávásiak repertoárja óriási, mivel magyaroknak, cigányoknak, románoknak, szászoknak egyaránt muzsikáltak, sokszor távoli vidékekre is eljutottak, a dallamokat pedig hozták-vitték, és arról, hogy egy dallamot kik vallottak éppen magukénak, sokszor csak a népszerűsége döntött. Így lehetséges, hogy sok dallamot, amit ifjúkorukban a cigány zenészek az idős magyaroknak játszottak, ma kimondottan cigány dallamnak tartanak.
A szászcsávási cigány zenészek több generációra visszamenőleg űzik mesterségüket. A lemezen hét, idősebb és fiatalabb vonós játékát halljuk, minden púder, vágás, effekt nélkül úgy, ahogyan az feltehetően már több emberöltő óta szól: nyersen, őszintén, erővel. Ez nem kiglancolt, mai fülekre szabott, cicomás urbán folklór monitorfejű tiniknek: ez maga a tiszta forrás. Olyan tiszta, hogy már nehéz is lenyelni. De érdemes próbálkozni vele.
