Egymillió fontos emlék

Előfordul, hogy valaki csak úgy, „véletlenül”, a szomszédja ajánlására finommechanikai műszerész végzettséggel kerül a Magyar Televízióhoz (MTV) és aztán ott is ragad több mint három évtizedre könnyűzenei szerkesztőként és műsorvezetőként? Úgy tűnik igen, mert Módos Péterrel, a Kádár-korszak sztárműsorvezetőjével éppen ez történt, ez derül ki Kabai József újságíró Egymillió fontos emlék – Módos Péter mesél című, a Kossuth Kiadónál nemrégiben megjelent kötetéből. Módos Péter ugyanis túl hangosan hallgatott Beatlest, falszomszédja pedig megelégelve a hangzavart – mert ő Wagnert hallgatott ugyanilyen hangerővel –, inkább beajánlotta oda, ahol ő is dolgozott, mondván, hogy legalább addig sem otthon csinálja a grimbuszt.

Fotó: forrás: jbsz.hu

Az MTV Erdős Pétere

Ahogy a könyvből kiderül, Módos Péter saját bevallása szerint leginkább szubjektív alapon döntött arról, kik kerülhetnek a műsoraiba, és ezt nem is nagyon rejti véka alá. Arra a kérdésre, hogy kitől függött, hogy ki kerüljön a képernyőre a popzenei életből, úgy fogalmazott: „Tőlem. Fölhívtak a hanglemezgyárból, hogy megjelenik az X vagy az Y új lemeze, és szeretnék, ha csinálnék vele műsort, én meg ilyenkor vagy azt mondtam, hogy nagyszerű, vagy azt, hogy nem.” Azt is hangsúlyozza egy gondolattal lejjebb, hogy azon az alapon döntött a tévés szereplésről, hogy egy adott lemezt jónak vagy rossznak tartott, közepesnek vagy szenzációsnak, és ő maga is szó szerint elismeri a könyvben, hogy szubjektív módon ítélte meg a művészeket.

Koncz Zsuzsát például haladónak minősítette, így az átlagnál is többször szerepeltette,

ugyanakkor a Záray–Vámosi-duót vagy a Stúdió 11-et nem annyira szerette, bár belátta, hogy őket is engedni kell érvényesülni, mert az idősebbeket ugyanúgy ki kell szolgálni, mint a fiatalokat. A korabeli beategyüttesek közül az Omegát említette meg, mint akiket nem különösebben kedvelt, mégis adott nekik lehetőséget, mert tudta jól, hogy nagy rajongótáboruk van. Egyszóval, ahogy a korabeli popzenei szcéna képviselői számtalanszor említették egymás között, ő volt az MTV Erdős Pétere. Ez ugyan hatalomtechnikailag közelíthet a valósághoz – azzal a kikötéssel, hogy Erdősnek az MHV-ben sokkal nagyobb befolyása volt, míg Módosnak számos feletteshez kellett igazodnia –, de annyi különbség kettejük között biztosan volt, hogy

Módos Péter tanult zenét a konzervatóriumban (bár nem fejezte be), következésképp értett hozzá és még zongorázni is jól tudott.

Sőt egy alkalommal maga Kodály Zoltán is megcsodálhatta játékát egy előadáson, akitől a tinédzser Módos rögvest autogramot kért.

Azért persze nem ették ennyire forrón a kását, vagyis Módos Péter is közel engedett magához bizonyos művészeket. Ide tartozik, hogy elmondása szerint Frenreisz Károllyal és Zalatnay Saroltával, amikor egy párt alkottak, sokszor találkoztak egymás lakásán családilag is, és Zalatnay Cini előzetesen még az esküvői ruháját is megmutatta neki (az más kérdés, hogy magáról a tervezett ceremóniáról nem tudott semmit az akkor a Metróban játszó Frenreisz). Módos Péter még a Ciniéknél álló bordó versenyzongorát is emlegeti a kötetben, mint amit valószínűleg nyugati speciális festékkel vontak be, azért keltette azt a hatást, mintha bársonnyal vonták volna be. Zalatnayról egyébként is sztorizik a könyvben, egy helyütt például elmeséli, hogy amikor az énekesnő első tévéshow-ját készítették a Széchenyi-hegyen Mezítláb a főúton címmel, a közvetítőkocsiban egy malőr folytán kihallatszottak a rendező Szitányi András utasításai, aki nyomdafestéket nem tűrő módon beszélt az énekesnőről. Az eset szépséghibája azon túlmenően, hogy ezt persze Zalatnay is meghallotta, az volt, hogy rengeteg rajongó jelenlétében vették fel a műsort, így ők is első kézből értesülhettek arról, hogyan pocskondiázta a produkció vezetője a művésznőt. Természetesen Zalatnay azonnal mellre szívta a megjegyzést, leállt a felvétel, és Módosnak kellett végül visszakönyörögnie, mintegy megértetve vele, hogy azért az senkinek nem lenne jó, ha ez a tévéshow nem készülne el.

Házasságközvetítés és rejtélyes halálesetek

A kötet egyes előadók vagy téma köré építi fel a fejezeteit, tehát nem feltétlenül kronologikus sorrendben halad, de az mindenképpen szembetűnő, hogy Módos Péter mekkora Beatles-rajongó, ugyanis úton-útfélen kitér rájuk egy-egy gondolat erejéig. Kiderül, hogy a Beatles feloszlásának okairól egyszer megkérdezte Ringo Starrt, na de a magyarázat, amit erre adott a világsztár, azért – bár a könyv az ellenkezőjét sugallja – eléggé kézenfekvő. Előkerült a slendrián diktatúrának az az esete is, amikor Módos a Budai Ifiparkban várta Koncz Zsuzsát, hogy megbeszéljék az ottani szereplésüket – Módos sokszor vállalta már akkor is a pályájuk elején álló énekesek, együttesek nagy nyilvánosság előtti bemutatását egy-egy beszélgetéssel –, ám a rendezők a kapuból felhívták az igazgatói szobában, hogy megérkezett Koncz Zsuzsa, de nem engedik be, mert a lányoknak kötelezően előírt szoknya helyett nadrágban érkezett, ráadásul farmerben. Módosnak úgy kellett meggyőznie a kidobóembereket, hogy engedjék be a művésznőt, ami végül nagy nehezen meg is történt. Azt is elmeséli, hogy ő hozta össze Koncz Zsuzsát legjobb barátjával, Boldizsár Miklóssal, akivel aztán hosszú évtizedekig boldog házasságban éltek. Ehhez kapcsolódóan az is előkerül, hogy

a befolyásos Boldizsár Iván, Miklós apja menetrend szerint hozta nekik a nyugati lemezeket, amelyeket a Ferihegyi repülőtérről a városba jövet nemes egyszerűséggel csak beadott Módosék Üllői úti lakására.

Módos Péter büszkén meséli, ahogy a világhíres magyar dzsesszmuzsikussal, Szabó Gáborral 1974-ben egy csodálatos felvételt készítettek a rádió 8-as stúdiójában, ahol Kovács Kati elénekelte az ő gitárjátékára Az eső és én című számot. Szó esik ezenkívül a pályája elején működött Budapesti Ifjúsági Könnyűzenei Klubról is, amelyben a nagyközönséggel megismertette az akkori előadókat a KISZ kezdeményezésére, de az első, 1+2 című MTV-s műsoráról is, amelyet kolléganője, Tóth Erika megbetegedése miatt kellett neki megszerkesztenie, a műsorvezetésre pedig Bródy Jánost kérte fel 1968-ban.

Külön fejezet szól az LGT-ről, Szécsi Pálról, Máté Péterről is. Utóbbi kettőnek meglehetősen zűrös magánélete mellett a haláluk pontos körülményei a mai napig nem tisztázottak megnyugtatóan, és úgy tűnik, ezt Módos Péternek sem sikerült feloldania. Szécsi Pál esetében megemlíti, hogy ő talált rá holtan, de S. Nagy István kopogás nélkül kisvártatva ott termett a lakásban. Arról, hogy miért nem hívtak mentőt, szemérmesen hallgat, ha csak az nem a magyarázat, hogy S. Nagy állítólag elrohant egy orvos ismerőséért. Ebből a szempontból a kötetben

Máté Péterrel még rosszabb a helyzet, Módos Péter határozottan visszautasítja a kérdést, ami halálának körülményeit firtatja, pedig a szövegösszefüggésből egyértelműen kiderül, hogy tudja az igazságot.

Szintén tragikus volt Cserháti Zsuzsa énekesnő sorsa, és bár Módos elismeri kimagasló tehetségét, arról mégsem beszél, hogy egészen pontosan vajon miért nem foglalkoztatta többször a művésznőt, mint ahányszor megtette, elkeni a kérdést mindössze annyival, hogy Cserháti Zsuzsa nem menedzselte jól magát. Ebből a megszólalásból megfelelően jól kiérződik a monopolhelyzetben lévő televízió hatalmi pozícióból való hozzáállása, melynek következtében a könyv főhőse nem érti, miért nem kereste őt többször az énekesnő. Manapság ez sokszor fordítva működik, a tévések mennek a „sztárok” vagy a tehetségek után. Ugyanehhez az attitűdhöz tartozik, hogy Módos Péter meglehetősen dehonesztálóan nyilvánul meg a keményrock-zenekarokról.

Renitens munkatársból cenzor

Módos Péter eléggé szemléletes módon beszéli el a könyvben, hogyan tűzött össze főosztályvezetőjével, Fellegi Tamással a hosszú haja miatt. Elmondása szerint éppen ezért nem kedvelte őt a főnöke, aminek a személyes ellentéten túlmenően leginkább a komolyzene favorizálása és a könnyűzene rendszerszintű lenézése volt az oka. Aztán egy hirtelen fordulattal Fellegit kirúgták, de még egy utolsó intézkedésével 1975 őszén mégis megbízta Módost, hogy 1976 januárjától készítsen egy dögös pop-rockzenei műsort. Ez lett a nyelvzseni zenei szakíró Tardos Péter nyomán az Egymillió fontos hangjegy, ami hajazott Mark Twain egyik ismert novellájára (Egymillió fontos bankjegy). A műsor összeállítását illetően szabad kezet kaptak, ami azt jelentette, hogy Módos Péter és szerkesztőtársa, Tánczos Gábor – aki egyébként korábban a Bergendyben trombitált – válogatta ki a repertoárt, de arra ügyelniük kellett, hogy a jó ízlés határain belül maradjanak, azaz – ahogy Módos Péter fogalmaz – ne legyen a szövegeikben malacság és a képi megjelenítésükben se legyen túl sok szexualitás. Ugyanígy a politikailag kényes szövegeket is távol kellett tartaniuk a műsortól.

Forrás: Jbsz.hu

Módos Péter ezt a kötetben természetesen nem mondja ki, de ez megtestesítette a pártállami intézményi cenzúrát. (Akkor lenne egy kicsit más a helyzet ennek megítélésében, ha lett volna lehetősége egy zenekarnak másik televíziót választani visszautasításuk esetén, de erre a monopolszervezetek kiépülése miatt egyáltalán nem volt esély.) Így gyakorlatilag egy-két televíziós szerkesztő dönthette el, hogy több millió ember mely együtteseket nézhet a tévében. Pontosabban három, mert a főosztályvezetőnek minden héten feltétlenül rá kellett bólintania az adott műsorra.

Így nem mehetett adásba a Nagy Feró-féle Ős-Bikini, amelynek felvételén a híres-nevezetes orosz Dolina című számra az együttes tagjai egy emberként emelték alkoholos üvegeiket ivásra.

Ezt letiltották, így Nagy Feró nemcsak a Beatricével, de egy kicsit a Bikinivel is a renitens zenekarok közé került. De azért az efféle letiltások nem fordultak elő túl gyakran, és Módos Péter felidézi ennek az ellenkezőjét is, azt, hogy egy teljesen kezdő zenekar bejelentkezett nála, ő pedig elment meghallgatni őket egy művelődési házba, megtetszett neki, és csináltak is velük tévéfelvételt. Az Egymillió fontos hangjegy végül összesen hét évig ment – egy év közben kimaradt – és 278 adást ért meg.

Aki érezte a zene Pulzusát

Az Egymillió fontos hangjegy éppen a Pulzus című műsor elindulása miatt tartott egy év szünetet, majd szűnt meg végül. Rocktörténeti érdekesség, hogy a műsor a címét onnan kapta, hogy Módos Péternek akkoriban magas volt a vérnyomása, emiatt sokat mérték a pulzusát is, és eszébe jutott, hogy milyen jó lenne ez az új műsora címének, hiszen visszaadja a zene lüktetését, ritmusát. Az előzőekhez képest a Pulzus annyiban jelentett mást – némiképp a hatvanas évek Show-hivatal című műsora volt az előképe –, hogy a zenészekkel, énekesekkel a két műsorvezető – a kötet főszereplője és Sztevanovity Dusán – elbeszélgetett, majd utána muzsikáltak is egy kicsit, bemutatandó az új lemezükről a legsikeresebbnek ígérkező dalt. A műsor 1986 májusáig tartó utolsó, hetvenedik adásáig műsorvezetőtársa volt még Dusán kiválása után Vágó István és Victor Máté is, végül az egyeztetési problémák miatt egyedül vitte végig az adásokat. Módos Péter becserkészte ezekbe az adásokba egyik legkedvesebb műfaját, a dzsesszt is, de alapvetően a pop-rock dominált ezekben a műsorokban. A kötetben e helyütt is kritikával illeti a táncdalénekeseket, de azért még közülük is válogatott a műsorába. Az élő adások varázsára pedig kifejezetten jó szívvel emlékezik, annak ellenére, hogy ezek spontaneitása miatt a közvetítésekbe időnként becsúszhatott egy-két nem várt fordulat.

A történelem sodrában

A szöveg nem rejti véka alá, hogy Módos Péter egészségi állapota rosszabbodott az elmúlt időkben, és néha elfelejt dolgokat. Nem szerencsés az ilyesmit leírni, az pedig a szerző dolga lett volna, hogy amikor az Illés eredeti dobosának a nevét nem tudja megmondani, utánanéz és beleírja a könyvbe (a 2016-ban elhunyt Körmendi Jánosról van egyébként szó). Az pedig kifejezetten fájó, hogy a 48. oldalon Szörényi Levente nevét hosszú ő-vel írták, vagy két oldallal arrébb kisbetűvel kezdődik az egyik mondat. Találunk benne tévedést is, többek között szintén a 48. oldalon, miszerint a KITT Egyletben nem volt benne Pásztory Zoltán és Illés Lajos, hiszen ők akkor az Illés tagjai voltak, és a KITT Egyletben az „I” magát az Illés-együttest jelentette. Ahogy az sem állja meg a helyét, hogy a Ha én rózsa volnék című számot egészen a rendszerváltozásig nem engedték játszani, hiszen Koncz Zsuzsa 1983-ban újra kiadott Jelbeszéd című lemezén és Bródy János 1985-ben megjelent Ne szólj szám című korongján úgyszintén szerepelt ez a nóta. Az sem teljesen helyes megállapítás a könyvben, hogy a Kex együttes egésze külföldre ment játszani, de szerencsére itt a kérdező helyre teszi a tényeket.

Az interjút készítő Kabai József közbevetései néhol feleslegesek, és néhányszor Módos Péter egyébként hangulatfestőnek szánt szavai is modorosnak tűnnek, de ez ízlés kérdése, ahogy az is, hogy a „köll”, „köllött” szavakat érdemes volt-e így szó szerint idézni tőle annak tudatában, hogy tősgyökeres budapesti polgár, és nem szegedi lokálpatrióta (ahogy a kötetben szintén szereplő „antul inkább” kifejezés már a mai középkorúaknak sem mond semmit). De ez is csak ízlés kérdése, mint ahogy az is, hogy a Budai Ifjúsági Park egyébként is rossz hírű igazgatójáról, Rajnák Lászlóról mindenféle bizonyíték nélkül megpendíti, hogy intim viszonyba került saját helyettesével, Petrecz Bélával. Az ugyanakkor már fájóbb, hogy több helyütt a könyvben röpködnek a sztárok nevei, de részletesen egyikük sorsát sem bontja ki, ami némi hiányérzetet szül az olvasóban – igaz, más szakkönyvekben róluk részletesen szólnak, de itt az lett volna az igazán érdekes, hogy Módos Péter mit mond róluk.

Sajnálatos módon történelmi tévedések is maradtak a kötetben, ezek közül kiemelhető, hogy 1956. október 23-án reggel még egyáltalán nem volt semmiféle lövöldözés sehol, így a Corvin közben sem, amelynek közelében Módosék laktak (miközben megtudjuk, hogy egy aknaszilánk – nyilván pár nappal később – megrongálta a zongorájukat, de szerencsére meg lehetett javítani), ahogy Nagy Imre sem november 3-án este mondta el ominózus rádióbeszédét, hanem fél nappal később, 4-én hajnalban.

De végül is zenetörténeti szempontból talán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Módos Péterről könyv született, amelyben számos anekdota, sztori és háttérinformáció szerepel, amivel mindenképpen színesedik a hazai pop-rocktörténeti könyvek palettája. Még azt a jelenetet is együtt izgulhatjuk vele, amikor 1956-ban a saját házuk udvarán egy oszlop mögé bújva szovjet katonák kereszttüzébe került, vagy amikor az udvaruk burkolata a puskagolyóktól felpattogzott a fejére, véres sebet okozva, de az is megrendítő, ahogy egy szovjet katona kivégzéséről szól, amit a lakásuk ablakából követett figyelemmel. Attól is borsózik az ember háta, ahogy elmeséli, hogy a nyilasok majdnem a Dunába lőtték családja több tagjával együtt – ő akkor hatéves volt, és unokanővére, a későbbi színésznő Gordon Zsuzsa is ott lépdelt mellette – egy razzia során a második világháború végén, amikor az újlipótvárosi Hollán Ernő utcából a Margit híd felé hurcolták őket, ám egy emberséges nyilaskatona végül elzavarta őket a sorból. Ezen is múlt, hogy a Magyar Televízió könnyűzenei műsorainak jelentős részét a Kádár-rendszerben az akkor megmenekült hatéves kisfiú irányíthatta később.