Az Old Henry 1906-ba, Oklahoma területére kalauzol minket. Rég letűntek a Vadnyugat aranykorának legendássá vált napjai; a címszereplő Henry McCarty legnagyobb gondja például az, hogy fenntartsa a farmját és valahogy felnevelje a fiát, a mind határozottabban kamaszodó Wyattet.
Aztán egyszer csak történik valami: Henry egy sebesült férfit talál egy horpadásban, közelében bőrtáska. Szíve szerint sorsára hagyná az alakot a „csomagjával” együtt, aztán mégis mindkettőt a tanyájára szállítja.
Ragaszkodik ahhoz, hogy a fia ágyhoz kötözze az ismeretlent, és a néző legkésőbb ezen a ponton felfigyel rá, hogy ez a nem túl bőbeszédű, vékony termetű, ápolatlan öregember – széles karimájú kalapja, ha lehet, még esetlenebbé teszi a megjelenését – mennyi mindenhez ért, ami egy gazdálkodó esetében nem magától értetődő. Tud észrevétlenül lopakodni, tudja, hogy a mellkasi sérülést szerzett emberek lábát nem szabad megemelni…
A sebesült aztán magához tér, és tudtára adja, hogy a törvény embere – azok viszont, akik a nyomában járnak, és ugyanezt állítják magukról, gonosztevők. Kisvártatva fel is bukkan a seriffcsillagot viselő Ketchum és két társa. Megpróbálnak békés úton érvényt szerezni a szándékaiknak, de az öreg nem enged nekik. Ketchum viszont nem szokott az első visszautasításra meghátrálni, úgyhogy az összeütközés elkerülhetetlen.
A film alapvetően az ostromlott erőd dramaturgiájára épül, de ez csupán egy a hatáselemei közül. A befogadó ekkorra már tisztában van vele, hogy a főbb szereplők közül talán senki sem az, aminek látszik, és az is világos számára, hogy Henrynek nem pusztán a házon kívüli ellenfelekkel kell szembenéznie, de Wyatt ellene irányuló, mind nyilvánvalóbb lázadásával is. Ráadásul a napnál is világosabb, hogy az öreg titkolózik: van valami a múltjában, amiről még a fia sem tud – de vajon mi az?
Egyszerre látunk tehát egy bűnügy körül bonyolódó történetet, egy apa–fiú drámát, valamint a főszereplő múltjára vonatkozó „feltárási eljárást”. Mindez akár sok is lehetne egyetlen filmbe sűrítve – hogy mégsem így lett, az elsősorban a rendező, Potsy Ponciroli által írott forgatókönyvnek köszönhető.
A szkript a kezdet kezdetétől a néző elé tárja a lényegi információkat és az árulkodó jeleket. (Az önvallomással felérő figyelmeztetés – „Nehéz megmondani, ki és mi egy ember, akinek megvan hozzá az esze, hogy meggyőzzön az ellenkezőjéről” – már a hatodik percben elhangzik a főszereplő szájából.) A film mégsem magyarázza túl a dolgokat, így leginkább a befogadón múlik, hogy kikövetkeztesse, ki kicsoda, és mi készülődik arra, hogy az évtizedek pókhálófátylát átszakítva előtörjön a múlt barlangjából.
Az ötvenhetedik évében járó Tim Blake Nelson – akit a közönség leginkább a Coen testvérek 2018-as filmjéből, a Buster Scruggs balladájából ismerhet – emlékezetes alakítást nyújt az öreg Henry szerepében: a kezdetben jelentéktelennek tűnő farmer a szemünk láttára alakul át. (Az például, hogy az egyik szeme keskenyebb, mint a másik, kezdetben csupán zavarónak tűnik, a végére viszont más funkciót kap: a kérlelhetetlenség, könyörtelenség kifejezésével ruházza fel a vonásait.)
A Ketchumot életre keltő Stephen Dorff szintén tisztességes munkát végez – hidegvérű, de értelmes szociopatává formálva a rábízott karaktert; a Wyattet alakító Gavin Lewist viszont már érheti némi kritika: a srác, akit megszemélyesít, túlságosan önző és sértődékeny, sokkal inkább egy mai kamasz, mint egy XX. század eleji farmerfiú – igaz, ez nem feltétlenül az ő hibája, karakterét Potsy Ponciroli alkotta meg ilyennek.
A forgatókönyv ebbéli gyengeségéért bőségesen kárpótolnak a film erényei: az öreg Henry mentes a műfaj közhelyszótárába illő, ezerszer látott jelenetektől – így egyszer sem tűnik fel benne egyetlen kisváros sem (a főutcán dolgozó kováccsal, borbéllyal és temetkezési vállalkozóval), és nem kalauzol el egy füstös szalonba (melynek földszintjén whiskyt kortyolgató férfiak forgatják az ördög Bibliáját, emeletén pedig az egyébként táncosnőként is dolgozó lányok várják az ügyfeleiket). Ehelyett leginkább a főszereplő tanyáján és környékén játszódik, a természetben, erős kamaradráma-jelleget hordozva.
Noha a végső összecsapás már-már akciófilmbe illő, az Old Henry mindent összevetve megfontolt tempójú, gondosan ütemezett, melankolikus hangulatú alkotás, ami elsősorban az öregedésről, a jövőért hozott áldozatról – így a lemondás értékéről –, a múlt felvállalásáról, végső soron tehát az önazonosság erejéről szól. Mindezek következtében alapvetően átalakul a már jellemzett apa–fiú viszony – Henry motivációit a vége főcím alatt felcsendülő dal magyarázza el mindennél érthetőbben.
A tengerentúli nézők egy része a Jesse James meggyilkolása (a tettes a gyáva Robert Ford) mellé helyezik az Old Henryt, de a hasonlóság meglehetősen távoli. Sokkal indokoltabb Clint Eastwood Nincs bocsánata kapcsán emlegetni, legközelebbi rokona viszont nem az amerikai, hanem az európai westernek között lelhető fel: a Sam Shepard nevével fémjelzett, 2011-es – spanyol–francia–angol koprodukcióban készült – Blackthorn középpontjában is egy akció félresiklása és egy, saját múltját zárójelbe tenni igyekvő karakter áll.
Az Old Henry végére mindenesetre egyértelműen kiderül, ki a címszereplő – ahogy az is, hogy kevés pénzből is lehet működőképes westernt készíteni. A műfaj hazai rajongói tehát semmiképp sem fognak csalódni benne, csupán azt kell kivárniuk, míg eldől, hogyan érkezik meg Magyarországra: a filmvásznon debütál-e, vagy dvd-n (a tengerentúli megjelenés dátuma már ismert: november 9.), netán rögtön valamelyik streamingszolgáltató kínálatában kezdi meg a pályafutását.
Így vagy úgy – hordozótól, platformtól függetlenül – érdemes lesz adni neki egy esélyt.
Borítókép: Tim Blake Nelson az öreg Henry szerepében. Fotó forrása: IMDB
