1938. szeptember 29-én az Egyesült Királyság, Franciaország és Olaszország vezetője Münchenben aláírta az egyezményt, amelyben elismerték a hitleri Németország Szudéta-vidékre támasztott területi igényét. A brit miniszterelnök a találkozó után azzal tért vissza Londonba, hogy sikerült garantálni a békét és elkerülni a fegyveres konfliktust.
Alig egy évvel később kitört a második világháború. A történészek jó része ezért úgy tartja, hogy Chamberlain politikája túlságosan megengedő, ezért elhibázott volt: ahelyett, hogy megállította volna Hitlert, a kottájából játszott.
A Netflix új, München című filmjében – nem összekeverendő Steven Spielberg 2005-ös, azonos című munkájával! – az alkotók megpróbálják érzékeltetni, milyen cél vezette a brit miniszterelnököt a döntés meghozatalakor, mit akart elérni a megállapodással. Teszik mindezt a történelmi alkotások jól bevált receptje szerint:
a cselekmény középpontjában fiktív karakterek állnak, csupán a mellékszereplők valósak – és persze a háttér.
A két főszereplő az 1932-ben játszódó felütésben lép elénk: a brit Hugh Legat és a német Paul von Hartmann évfolyamtársak az Oxfordi Egyetemen, és amellett, hogy barátok, mindketten a Léna nevű lányba szerelmesek.
Aztán hat évet ugrunk előre, a cselekmény jelenidejébe: 1938 őszén Hugh immár a brit kormányfő, Neville Chamberlain magántitkára, és problémás házasságban él feleségével, Pamelával. Otto a berlini külügyminisztérium tisztviselője, és a Hitler-ellenes német ellenzék tagja. Egy napon a kezébe kerül egy jegyzőkönyv, amelyből kitűnik: a Führer alapvetően háborúban gondolkodik, és a Szudéta-vidék státusának rendezése után sem állna el tőle.
Az ellenzéki csoport ezért kockázatos tervet eszel ki: a müncheni találkozón megkísérlik eljuttatni Chamberlainhez a dokumentumot, hogy megváltoztassa megengedő politikáját, és nemet mondjon Hitlernek. Ehhez Hugh segítségét kívánják igénybe venni, csakhogy ha felfigyelnek rájuk, az angol fiatalembernek kémkedés, Ottónak árulás miatt kell felelnie a nácik előtt. Mindezek alapján