1938. szeptember 29-én az Egyesült Királyság, Franciaország és Olaszország vezetője Münchenben aláírta az egyezményt, amelyben elismerték a hitleri Németország Szudéta-vidékre támasztott területi igényét. A brit miniszterelnök a találkozó után azzal tért vissza Londonba, hogy sikerült garantálni a békét és elkerülni a fegyveres konfliktust.
Alig egy évvel később kitört a második világháború. A történészek jó része ezért úgy tartja, hogy Chamberlain politikája túlságosan megengedő, ezért elhibázott volt: ahelyett, hogy megállította volna Hitlert, a kottájából játszott.
A Netflix új, München című filmjében – nem összekeverendő Steven Spielberg 2005-ös, azonos című munkájával! – az alkotók megpróbálják érzékeltetni, milyen cél vezette a brit miniszterelnököt a döntés meghozatalakor, mit akart elérni a megállapodással. Teszik mindezt a történelmi alkotások jól bevált receptje szerint:
a cselekmény középpontjában fiktív karakterek állnak, csupán a mellékszereplők valósak – és persze a háttér.
A két főszereplő az 1932-ben játszódó felütésben lép elénk: a brit Hugh Legat és a német Paul von Hartmann évfolyamtársak az Oxfordi Egyetemen, és amellett, hogy barátok, mindketten a Léna nevű lányba szerelmesek.
Aztán hat évet ugrunk előre, a cselekmény jelenidejébe: 1938 őszén Hugh immár a brit kormányfő, Neville Chamberlain magántitkára, és problémás házasságban él feleségével, Pamelával. Otto a berlini külügyminisztérium tisztviselője, és a Hitler-ellenes német ellenzék tagja. Egy napon a kezébe kerül egy jegyzőkönyv, amelyből kitűnik: a Führer alapvetően háborúban gondolkodik, és a Szudéta-vidék státusának rendezése után sem állna el tőle.
Az ellenzéki csoport ezért kockázatos tervet eszel ki: a müncheni találkozón megkísérlik eljuttatni Chamberlainhez a dokumentumot, hogy megváltoztassa megengedő politikáját, és nemet mondjon Hitlernek. Ehhez Hugh segítségét kívánják igénybe venni, csakhogy ha felfigyelnek rájuk, az angol fiatalembernek kémkedés, Ottónak árulás miatt kell felelnie a nácik előtt. Mindezek alapján
a München akár kémthriller is lehetne, de nem az:
csaknem végig mellőzi az alzsáner eszköztárát, és amikor mégis használja – például egy kocsmai jelenetben –, a végeredmény inkább nehezen hihető, semmint izgalmas vagy feszült. Míg ha másra helyezné a hangsúlyt, a kulisszák mögé kalauzoló, bennfentes politikai dráma kerekedhetne belőle. Csakhogy az alkotók ezzel a lehetőséggel sem kívántak élni.
A film legizgalmasabb kérdése így az, hogy a konspirálóknak sikerül-e véghezvinni a tervüket, és megakadályozni az egyezmény megkötését. De mert a történelemből tudjuk, mivel zárult a találkozó, e tét nem túlságosan magas. A néző a kezdet kezdetétől tisztában van a végkifejlettel – és nem csak ezért nem kezd szurkolni, de azért sem, mert nemigen van amiért.
A Hugh magánéleti nehézségeit bemutató szál teljességgel érdektelen, az Otto érzelmi viszonyait bemutató jelenetek pedig nem kapnak kellő súlyt. Továbbá: mindkét karakter olyannyira sematikus, hogy az már-már bántó. Hugh a távolságtartó, zárkózott brit iskolapéldája – feleségének, Pamelának éppen az a gondja vele, hogy nem engedi közel magához –, Otto ugyanakkor hű a hazájához, de – elsősorban annak rasszizmusa miatt – szembefordul Hitlerrel. Léna pedig még náluk is vázlatosabban ábrázolt alak. Az alkotók tehát másodszor is kifogják a szelet a saját vitorlájukból:
mivel a fiktív szereplők kitalált sorsának fordulatai nem ragadják meg, a néző óhatatlanul a valóban élt személyekre és a valós történelmi háttérre kezd figyelni.
Ami pedig a színészi teljesítményeket illeti: az 1917 című filmben feltűnt George MacKay-nek Hugh szerepe egyszerűen nem ad módot, hogy megmutassa a képességeit. Az Ottót megszemélyesítő Jannis Niewöhnernek már valamivel több tér jut, de még mindig kevés ahhoz, hogy maradandó nyomokat hagyjon a néző emlékezetében.
A Hitlert életre keltő Ulrich Matthesnek (aki a 2004-es A bukás című filmben még Hitler közvetlen munkatársát, Joseph Goebbels propagandaminisztert formálta meg, itt viszont magát a Führert) csupán annyi lehetősége van, hogy érzékeltesse a kancellár önimádattal elegyes ridegségét és bizalmatlanságát – mindezzel azonban épphogy sikerül eltávolítania a rá bízott karaktert a tévésorozatok egydimenziós gonoszaiétól.
Így leginkább Jeremy Irons vonja magára a néző figyelmét: ha néhány villanásnyi időre is, de sikerül élettel megtöltenie Chamberlain figuráját. A München brit miniszterelnöke ugyanis nem a helyzetet tévesen felmérő, békevágyától indíttatva túlzott engedményeket tevő, Hitlertől félrevezetett öregember, hanem egy elveihez ragaszkodó, méltóságteljes államférfi, a reálpolitika művelője, aki azt vallja, hogy csakis olyan lapokkal játszhat, amilyeneket a kezében tart.
Ez a kép sokban különbözik attól, ami az utókor emlékezetében él. És amíg a kormányfő személyes motivációiról vagy az érdekérvényesítés általa legcélravezetőbbnek ítélt eszközeiről van szó, ezzel nincs különösebb probléma. Az objektívnek ítélhető megállapítások viszont már más megítélés alá esnek.
A film végén olvasható feliratok egyike ugyanis úgy von mérleget, hogy a bajor városban aláírt egyezménynek köszönhető, hogy Nagy-Britannia és szövetségesei felkészülhettek a második világháborúra. Csakhogy egyéb forrásokból világosan kiderül: a Chamberlain után következő miniszterelnök, Churchill élesen bírálta elődjét az előkészületek elmulasztása miatt. Ennek ismeretében a fenti állítás legalábbis szépítés, ha nem több.
Mindezek következtében csaknem elsikkadnak a film erősségei: a München végre egy olyan Németországban játszódó fim, melyben nem kizárólag angolul beszélnek; a jelmezek és a díszletek korhűek – az aláírási jelenetet például abban az épületben rögzítették, ahol annak idején csakugyan sor kerítettek rá –, és az a képsor, melyben Hugh néhány szél dagasztotta horogkeresztes zászló előtt halad el, melyek rá-rásimulnak a testére, igen erős: egyszerre érzékelteti a Harmadik Birodalom előretörését és a náci ideológia térnyerését.
Annak dilemmája is előkerül, hogy egy mind kiélezettebbé váló helyzetben mi számít megfelelő viselkedésnek.
Mikor kell tárgyalóasztalhoz ülni és mikor nem érdemes? Minden körülmények között a megállapodásra kell-e törekedni vagy van eset, amikor a diplomáciai kötélhúzás már pótmegoldás, a valód tettek ellehetetlenítője?
„Aki remél, az arra vár, hogy más cselekedjen [helyette]” – jegyzi meg egy ponton keserűen Otto. Ha innen nézzük, az alkotásból a nagyhatalmak erélytelen fellépésének kritikája is kihallható – de a készítők nem mennek odáig, hogy álláspontjukat egyértelművé tegyék.
A München így bő lére eresztett, de kevés igazán emlékezetes mozzanatot tartalmazó, közepes film lett – távolról sem nézhetetlen, de nem is igazán jó.
A második világháború előzményei iránt érdeklődők bizonyára nem bánják meg, hogy rászántak két órát az idejükből, de aki összefogottabb, erőteljesebb, objektívebb megközelítésű filmet szeretne látni a témában, jobban teszi, ha a Churchill tevékenységére összpontosító A legsötétebb óra című alkotást választja, 2017-ből.
(München/Munich – The Edge of War. Szinkronizált angol–amerikai történelmi film, 2021. Játékidő: 123 perc. Rendezte: Christian Schwochow. Elérhető a Netflix kínálatában.)
Borítókép: Jelenet a filmből (Fotó: Netflix)
