időjárás 27°C Hella 2022. május 27.
logo
A 60-as, 70-es évek magyar progressziója a tűrt művészetben

Szabad tér árnyakkal

W.-Nemessuri Zoltán 
2022.05.14. 12:00 2022.05.15. 22:17
Szabad tér árnyakkal

A hatvanas-hetvenes évek forradal­mian megújuló összművészeti tárlata, a Szabad tér árnyakkal című azt a korszakot eleveníti meg, amelyben Magyarországon a levegő ugyan fojtogató volt, de a lélegzet kezdett szabadabbá válni, euró­pai és nemzetközi kitekintésünk tágabbra nyílt. Kevés kivétellel független művészképzés ellenben nem folyt, az újítókat elhallgatták/elhallgattatták vagy önként feloldódtak a szoc­reál heroizmus tégelyében. Avítt sémáktól elrugaszkodók mindig voltak – de nemhogy egy fecske, egész raj sem képes nyarat csinálni. Netán mégis?
Ez a húsz esztendő mind a képzőművészetben, mind az irodalomban, a filmművészetben, a zenében és a színházkultúrában útkeresésnek tekinthető. Ugyanakkor sokfelé ágazó ösvé­nyeit meg is találta.
A tárlatot kivitelező Alapfy László tipográfus-fotós, szervezője, Kallós Judit művészettörténész, Kisfaludy András rendező, Veszely Ferenc és jómagam, nem utolsósorban Árandás József, Bakos István és Pócs Péter tervezőgrafikusok, Csáji Attila „fénycsináló”, Prutkay Péter grafikus, festő, dobozművész, az elhunyt Török László fotós és Kovásznai György rajzfilmes-esszéista, Szentjóby Tamás performancer, Vető János festő és sok más kiállító célja nem csak az, hogy egy felívelő korszaknak emléket állítson. Arra is törekszünk, hogy a Metropolitan Egyetem, a Kossuth Klub és – reményeink szerint – más kulturális-művelődési intézmények segítségével a korszak üzenetét eljuttassuk a fiatalokhoz.
A 60-as, 70-es évek magyar progressziója mára megfakult, de művészi értékei vitathatatlanok. Jelentős szerepet játszottak a pártállam lebontásában, hosszú agóniáját valamelyest megrövidítették és alapvető formai-tartalmi változásokhoz vezettek.

E rövid időszakot – politikailag hamisan – olvadásnak nevezik, noha legföljebb a korszerűtlen, silány termékek fogyasztása nőtt. A kultúra bilincseit nem törte szét, inkább feszegette, főképp a képző-, a filmművészetben és a popzenében meg a velük és a köréjük szerveződő világban.
Az a két évtized az európai filmnek is kiemelkedő korszaka volt a francia és a cseh új hullámmal meg néhány lengyel rendezővel. Itthon inkább a Balázs Béla Stúdió erősen szociális töltetű, dokumentumjellegű alkotásainak és a fotónak kedvezett – már amelyiket nem tiltották be –, mert a döntéshozók a szocialista realizmus egy újszerű változatának hitték. A korszak kedvezett a tervezőgrafikának is, főképp a kulturális és a fogyasztási cikkeket reklámozó falragaszoknak és kiadványoknak, hogy a hiánygazdaságot ezekkel is leplezzék. Így vagy úgy, a magyar (és a lengyel) plakát kiemelkedő korszaka, amely azóta is mintaadónak tekinthető. Az egyes műfajoknak önálló mondanivalójuk és rejtett üzenetük volt, ezért is érdemes hozzájuk visszanyúlni és munkáikat megismerni.
A nemzedéki harcnak a szépirodalomban is megvoltak a maga stációi, Magyarországon éppúgy, mint Nyugat-Európában és Amerikában. Ám a hazai nem másolta a tengerentúli beat­szerzőket, sem a francia egzisztencia­lizmust és az új regény (nouveau roman) lecsupaszított, tárgyias felfogását. Nem vette át a (nyugat)német és az olasz újbalos filozófiát, sokkal inkább a magyar valóságot igyekezett felmutatni. Főképp a költészetben – Fodor Ákossal, Juhász Sándorral, Petri Györggyel, Tolnai Ottóval és Ladik Katalinnal –, de Ajtony Árpád, Hajnóczy Péter, Dobai Péter, Simonffy András, Bereményi Géza munkáival a prózában is. Ám a kortárs magyar kezdeményezések legismertebb folyóirata, a jugoszláviai Újvidéken megjelenő, ikonikus Új Symposion országunkba „dugáruként” alig juthatott el. Szintúgy kevesek olvashatták az emigráns írók-költők másik kiadványát, a párizsi Magyar Műhelyt. A kísérleti film is próbálkozott, csakhogy korlátozva, olykor betiltva, mert mondanivalóját tömegekhez volt képes eljuttatni. Az alkotásokat többek közt Bódy Gábor meg a távozásra kényszerült Magyar Dezső és Sipos István/Szőke fémjelezte.
Itthon a popzenét, a progresszív dzsesszt és a koncerthappeningeket a galeriknek nevezett csoportosulások éltették. A hatalom ellenük hozta létre a Bob Dylannel és Donovannal nyugatról importált pol-beat műfajt, hogy a propagandaízű szövegekkel előbbieket hiteltelenítsék. Közben hozzánk is betévedt a hippimozgalom, annak szexuális szabadossága és összes külsősége, a hosszú hajtól a trapézfarmerig. Zenéje leváltotta a rock and rollt, jött helyette az angol beat és magyar változatai, legeredetibben a Kex együttes Baksa Soós Jánossal, a Syrius Orszáczky Jackie-vel, Török Ádám a Minivel és néhány más banda. A pártállam leghatározottabban ellenük lépett fel, mert csoportképzőkké váltak és felettébb sikeresen tiltakoztak. Magukba olvasztották, egyúttal leképezték a legújabb művészi törekvéseket. Ezt már a modernizmus és a szocreál heroizmus sem hagyhatta figyelmen kívül. Pár tucat festő, szobrász, grafikus, fotós, filmes, író, költő, muzsikus-szövegíró, nem utolsósorban az interaktív lakásszínház rendező-színésze, Halász Péter ellenállt, és tette, amit jónak látott, tiltásuk vagy háttérbe szorításuk ellenére.
Ma már elképesztő, hogy a művészeknek és művészcsoportoknak mondanivalójuk megjelenítéséért a szabadságukat is kockáztatniuk kellett. Nemcsak az értetlenséggel, a párt- és kulturális apparátussal ugyanúgy küzdöttek, szellemi és fizikai határokon átnyúlva. Kisebb csoda, hogy új, értékálló alkotások születtek, noha a művészeteknek létezésük óta az a dolguk.
Ezért is kuriózum a Szabad tér árnyakkal. Egyben biztatás mindazoknak, akik művészi-emberi függetlenségüket soha nem adják föl. Továbbá emlékezés a korszak meghatározó alkotóira; a díjmentes színes kiadvány pedig a körkép bemutatására tesz kísérletet.
A kiállítás a Metropolitan Egyetem Rózsa utcai Művészeti és Kreatívipari Karán május 26-ig látogatható.

Borítókép: Kisfaludy András feleveníti a kétarcú korszakot (Fotó: Alapfy László)