A nyolcvanas évek legendás produkciója volt – először a Nemzetiben, majd a Katonában – a Budapest Orfeum. Császár Angela, Benedek Miklós és Szacsvay László korosztályokkal ismertette meg az 1900-as évek sanzonjait, kupléit, betétdalait. Aztán húsz évvel később, Selmeczi György vezetésével, színre vitték az új Nemzetiben A pesti színt. Ebben Benedek Miklós konferanszaival, népes szereplőgárdával, s a kor slágereivel állítottak emléket a műfajnak. Most pedig már ismét működik Orfeum, ahol folytatódhat a haccacáré.
Jól ismerem az előzményeket és nagy rajongója vagyok magam is ennek csillogó zenés korszaknak. Ez most nem egy színdarab lesz, inkább egy felhőtlen, vidám, 1920-as évekbeli mulatozás. A legismertebb dalokat igyekeztünk összefűzni és jól átitatni egy kis humorral. A lényeg a szórakozáson van
– árulta el Mahó Andrea, Jászai-díjas színművész.
A produkció helyszíne az Orfeum, a meghívóban pedig korabeli ruhák viselésére biztatják a nézőket, akár egy jelmezbálban. A dresszkód betartása persze nem kötelező, ám ezzel szintén igyekeznek fokozni az időutazás hangulatát.
– Az összeállított repertoár alapján mindenki számára fülbemászó, jól ismert örökzöldeket énekelünk, és a vendégek táncolhatnak velünk. Mindenképpen tervezünk egy kis interakciót, de hogy mit, az legyen meglepetés – fogalmazott a színművésznő, aki beszélt arról is, lesz némi könnyed és vidám próza, amit szinte kérnek maguknak a dalok. – Így tudjuk igazán magunkkal vinni a nézőket. Emellett jó érzés lesz megmutatni ezt az oldalunkat is – avatott be Mahó Andrea, majd szólt arról, mekkora a létjogosultsága a mai virtuális világban a műfajnak. – A XXI. századnak sok jó és hasznos vívmánya van, viszont mint minden kornak, ennek is megvannak a hátulütői. Nagyon kemény periódusban élünk, naponta ömlenek ránk a rossz hírek, a Covid által okozott problémák, a gazdasági helyzet, nem beszélve arról, hogy pár száz kilométerre háború dúl.
A napi stressz ránk telepedett, és úgy érzem, szükségünk van egy kis vidámságra, egy kis töltődésre. Az én olvasatomban a jókedvnek és a felhőtlen szórakozásnak mindig korban van létjogosultsága.
Nagyon szeretem ezt a zenei korszakot, a stílust, szeretem a dalokból áradó pimaszságot, szabadságot, nem beszélve arról, hogy ezek a dalszerzők igazán érthettek a szakmájukhoz, hiszen a mai napig ismerik a dalaikat. A haccacáré szó önmagában is egy kicsit huncut, jókedvre derítő. Ránk fér a huncutság és a jókedv.
Borítókép: A Haccacáré szereplői (Forrás: Orfeum)
