Népszerű téma manapság az életközépi válság, főleg nőket látunk ettől a modern kórságtól szenvedni a mozivásznon. Justine Triet Szex és pszichoanalízis című filmjében egészen addig megy, hogy egy pszichológusnő kiakadásának történetét követhetjük nyomon. Amíg az ember hagyományosan élt és gondolkodott, nem volt ilyen válság.
A midlife crisis jelenséggel, az érett felnőttkor válságos szakaszával elsőként Carl Gustav Jung foglalkozott, mert azt vette észre környezetében, hogy sok középkorú nő és férfi veszti el az eszét. Jung szerint a Nap pályájához hasonlatos az emberi életút. Első szakaszában egyre világosabb és gazdagabb lesz az emberek tudata, akárcsak a felkelő és tündöklő napnak, ebből a ragyogásból a környezetének is kijut öröm és elismerés közepette.
A Virginie Efira által alakított Sibylt nem érdekli semmilyen erköcs, értékrend vagy társadalmi norma
Fotó: Cirko Film
Aztán amikor az égitest elhagyja a zenitet, ahogy az ember is eléri az élet közepét, úgy gyengülnek a sugarai, és – ahogy Jung írja – tudatunk nem kifelé, hanem befelé, önmagának kezd világítani. Míg a hagyományos életmód szerint nem volt szégyen megöregedni, nem is kellett folyamatosan bizonyítani a külvilágnak semmit, így nem volt igény a folyamatos elismerés bezsebelésére sem.
Eljöhetett tehát az idő, amikor az ember elkezdte a belső kincseit rakosgatni, ha az élete közepén befelé fordult, akkor nem volt azzal baja senkinek, így rosszul sem érezhette magát.
A modern ember viszont folyamatos elismerésre vágyik, ahhoz pedig ragyognia kell, nem lehet befelé fordulni, nem lehet megöregedni. A modern ember ráadásul retteg. Leginkább attól, hogy nem lesz boldog, sőt igencsak trükkös csapdát állított önmagának, ugyanis a boldogságot a fiatalsággal és a szépséggel azonosítja. Így tehát garantáltan jön a boldogtalanság az életút közepén.
Az, hogy Justine Triet filmjének főszereplője egy pszichológusnő, egy csöppet sem meglepő, mert életközépi válságokat kezelni a modern gondolkodás szerint a pszichológia hivatott. Mit csinál az, aki szenved ettől a kórságtól?
Vagy esztelen pályaelhagyásba kezd, vagy hirtelen és ok nélkül elválik. Jelen esetben az előbbiről szól a film, amely jellegzetes kortünet. Mit is csinálhat egy pályaelhagyó pszichológus? Hát persze, hogy írásba fog, de mivel súlyos értékválságban szenved, történetet még csak kitalálni sem képes.
Ellopja hát az egyik páciense sztoriját. Pszichológusa – mert a pszichológusnak is kell hogy legyen pszichológusa – azonnal felhívja a figyelmét, hogy súlyos etikai kihágás, ha megírja egy könyvben azt, amit a kanapén elmondanak neki, de a Virginie Efira által nagyon sok furcsa nézéssel alakított Sibylt nem igazán érdekli semmilyen erkölcs, értékrend vagy társadalmi norma, mert életközépi válságban van.
És innentől kezdve akár az egész világ felfordulhat. A film alaposan bemutatja, milyen az, amikor az Ararát-hegy tetejéig növesztett egójú modern ember úgy érzi, hogy neki egy kicsit rossz lett.
Bár az Adèle Exarchopoulos által alakított filmbéli színésznő is nagyjából leginkább a hisztériáját próbálja gyógyítgatni Sibyllel; a mozinéző hamar rájön, hogy itt mindenki arra hivatott, hogy a pszichológusnő életközépi válságát kezelje.
A forgatókönyv érdekessége, hogy a filmben szinte egyáltalán nem történik semmi, viszont arról nagyon sokat beszélnek, hogy történnie kellene valaminek, hogy újra mindenki boldog legyen. Az emberben felrémlik, hogy ha esetleg befejeződne a film, az már jó kiindulópont a boldogsághoz, de nem ússza meg a néző ilyen könnyen, bekövetkezik még a főhős személyiségének szétesése.
Mert a modern nő nem tud megöregedni, ragyognia kell mindenáron, belső kincseinek pedig nem tud örülni, mert azt gondolja, hogy ha kislányként hisztizik a földön fetrengve, akkor talán az idő kerekét is sikerül visszaforgatnia. Szerencsére a filmkészítők is azon az állásponton vannak, hogy nem sikerül.
