Sokféle leg létezik az irodalomban, de meggyőződésem, hogy a leg… a legszebb könyv, a legszebb prózai szöveg, amelyik valaha született, Márai Sándor Szindbád hazamegy című kötete. (A versekről most nem beszélünk, mert az sokkal szubjektívebb és szeszélyesebb rendszerben működik: a legváratlanabb embereknek vannak a legváratlanabb szépnek érzett versei.)
Márai hommage-könyvén évek óta gondolkodom és nem nagyon bírok napirendre térni fölötte: tulajdonképpen a Krúdy Gyula iránti hódolatból született, mégpedig Krúdy Gyula stílusában, és hát itt van az a probléma, amely nem csak olvasóként, de íróként is foglalkoztat. Hogyan lehet ennyire tökéletesen belehelyezkedni egy írótársunk irályába? Hogyan lehet ennyire lemondani mindenről, ami mi vagyunk, és virtuóz módon megcsinálni egy, az eredetinél jobb (úgy értem: kiszámítottabb, lecsiszoltabb, göcsörtmentesebb) változatot? Vajon hogy gondolt Márai erre a könyvére? Kinek a könyve ez tulajdonképpen? (Persze, ez az utóbbi kérdés csak elméleti: természetesen ez a Márai Sándor könyve. Természetesen ez Krúdy Gyula könyve.)
Valóban, milyen érzés lehet azzal a tudattal élni, hogy az egyik legtökéletesebb könyvemet egy másik szerző stílusában írtam? Az öröm nagyobb, hogy sikerült megcsinálni, vagy a szorongás amiatt, hogy mégiscsak más stílusában írtam, tehát nem az én ős-eredeti stílusomban? (Nem a levegőbe beszélek: egyik korábbi könyvemben, egy kísérleti regényben magam is kipróbáltam, hogy egy fejezetet Bohumil Hrabal, egy másikat pedig José Saramago stílusában írtam… és jól emlékszem arra a büszkeséggel vegyes rémületre, amit akkor éreztem, mikor láttam: más ez a két fejezet, mint a könyv többi része… és ha nagyon bátor vagyok, még egyet továbblépek: jobb, mint a könyv többi része. De miért is? Talán a stílus magával hozta a minőséget? Így is lehet mondani. Meg persze úgy: örömöm a stílusbravúr miatt nem volt egészen felhőtlen.)
A Krúdy Gyula (alias Szindbád; akinek – íme az első mondat – pénzt kell estére szereznie: „Szindbád, a hajós, az író és úriember – fiatalabb éveiben szeretett ez álnév mögött rejtőzködni – egy májusi reggel indult el Óbudáról, mert estére hatvan pengőt kellett szereznie.”) utolsó napját elmesélő regény annyira erősen krúdysan indul, hogy az olvasónak meg kell állnia a bekezdés végén, mert bár tudja, hogy sikerülni fog, meggyőződése, hogy nem lehet ezt a tökélyt, ezt a tökéletes krúdyságot egy egész könyvön át fenntartani. És hát lehet. Mégis lehet.
Áradnak a Krúdy világát idéző mondatok, szófordulatok, de leginkább árad a Krúdy-regények és elbeszélések hangulata, a borongás, a merengés, amelyik mindeközben a világ legfontosabb dolgait képes kimondani egyszerűen, nem közhelyesen, mégis érvényesen. Ami lenyűgöző, az a profizmus, Márai profizmusa: olyan hitellel tud belehelyezkedni Krúdy világába, hogy… szinte jobb, mint maga Krúdy. Jobb, mert annak esetlegességeit, vakvágányait, hibáit szépen elhagyja, és csak ami erénye, azt növeli szinte hihetetlenül hatalmasra. De nem lesz ettől steril a mű, sőt! Valahogy megtelik Márai és Krúdy közös bölcsességével, és bár az „utánzat” tisztább/letisztultabb, mint az eredeti, mégis túlmutat a játékon, és érvényes könyv lesz belőle. Márai könyve. Krúdy könyve. Kettejük könyve.
Márai Sándor: Szindbád hazamegy
