Száraz és hivatalos megfogalmazásban a fotográfus portréi művészetterápiás foglalkozások dokumentációi. És nyomban tegyük hozzá, Bege Nóra nem kizárólag fényképezte a résztvevőket, de maga vezette a Down-szindrómások fotóterápiás foglalkozásait. A kiállított anyag másik része dokumentáció abban az értelemben, hogy a fotóriporter azokon Visnyei Emőke szociális munkás, művészetterapeuta, hajléktalanokkal folytatott terápiás foglalkozásainak ihletett másodperceit rögzítette fényképezőgépével.
Bege Nóra elárulta, hogy a Down Alapítvány fotóterápiás projektjének foglalkozásain azokat a pillanatokat igyekezett megörökíteni, amikor az alkotó a külvilágot kizárva koncentrál az alkotásra.
– Nem zavarta meg őket a jelenléte? – érdeklődtem.
– Hat esztendeje vezetem a fotóterápiás foglalkozásokat, ezért volt idejük megszokni a jelenlétemet, ez volt azonban az első alkalom, hogy fényképeztem, miközben alkottak.
A Táblás utcai hajléktalanszálló művészetterápiás csoportjába az első három alkalommal fényképezőgép nélkül látogatott el, hogy megismerjék, hozzászokjanak a jelenlétéhez. Nem lebecsülve az elkészült műveket, lévén terápiás alkotások, vélhetően maga az alkotás folyamata a fontos, nem pedig az elkészült képek művészi minősége.
– Én úgy fogalmazok: értéksemlegesek – erősített meg Bege Nóra, aki hozzáfűzte: a terápia alapja, hogy mindenki szeret fényképezni.
Évtizedeken át gyakorló szociofotósként kíváncsi volt arra, vajon miként látják a világot azok, akiket megörökített képein.
Így alakultak ki a képpárok: a pillanat, amikor exponál az alany, és a felvétel, amit elkészített. Tagadhatatlanul izgalmas egymás mellett szemlélni a fotográfiákat.
– A kép önmagában hat, nem azért, mert hátrányos helyzetű vagy sérült ember készítette, arról ugyanis nem kell feltétlenül tudnia a nézőnek – kanyarodott vissza Bege Nóra a felvételek esztétikai minőségéhez, s elmondta: a kiállítások vendégkönyvei arról tanúskodnak: sokan alig akarták elhinni, hogy sérült emberek készítették a fotókat.
– Szakmailag többen művészeti alkotásként értékelték a fénylépeket, ami ugyan minősítés, vagyis nem értéksemleges, de azért jólesett – vallotta be.
A terápiával kapcsolatban megtudtam, hogy a fényképezésen túl az önmagukról, egymásról készített portrékat a későbbiekben „tovább rajzolhatták”. Mi több, nem kizárólag saját nyersanyagot módosíthattak: a Nemzeti Galéria tavalyi szürrealizmuskiállításának közös bejárása után például Salvador Dalí műveivel dolgozhattak. Bege Nóra három csoportjába mintegy negyven állandó tag jár rendszeresen.
Fotó: ORIGO / Koncz Márton
A Táblás utcai hajléktalanszálló foglalkozásaiba Visnyei Emőke vezet be.
– Nálunk a művészetterápia nem az alkotással, hanem a kapcsolatteremtéssel kezdődik, a hajléktalanság ugyanis egy többtényezős probléma, amelyek között a kapcsolati nehézség is szerepel. Művészetterápiás eszközökkel igyekszünk elindítani az integrációs folyamatot.
Az eredményességgel kapcsolatban a művészetterapeuta elmondta, hogy a kiállításon szerepel olyan alkotó fotója, aki már nem hajléktalan.
– Egy régebbi ügyfelem egész egyszerűen félt a kiállítási szituációtól, a megnyitón való személyes megjelenéstől. Ám miután meggyőztük, még a családtagjait is elhozta vidékről – fogalmazott Visnyei Emőke, magyarázatul hozzáfűzve: a hajléktalanoknak nagyon alacsony az önértékelésük. Alkotásaik értékelésekor azonban dicséretet kapnak, méghozzá szakemberektől, művészettörténészektől, ami nagyban segíti őket a helyes önértékelésben.
