– Túl kellett lépni azon, hogy kinek miben volt igaza vagy miben tévedett. Onnan közelíteném meg, hogy mindkét félnek megvolt a maga felelőssége abban, hogy a helyzet eszkalálódott. Azt kellett tudatosítanom, elsősorban saját magunkban – és aztán, ha mi elfogadjuk, akkor az Operaházat is meg lehet győzni –, hogy a kulcskérdés két szempont: a balettnövendékek érdeke és a jövőbeni közönség szempontjai. Az Operaház a közönségnek akar minél magasabb szintű produkciókat bemutatni. Mi azért működünk, hogy a gyerekeknek olyan képzést kínáljunk, amely a piacon abszolút elfogadható és megfelel az elvárásoknak. Ez színpadi gyakorlat nélkül nem megy. Nem az a kérdés, hogy nekem van-e bármilyen vélt vagy valós sérelmem egy színházzal szemben, hanem az, hogy a növendék és a szülő, aki beadja a gyermekét ide, annak nincsen ehhez köze. Neki ezt ürügyként és magyarázatként sem használhatom. Természetesen vannak remek előadásaink, saját színháztermünk, saját Diótörőnk. Nem mondhatom, hogy a növendékek eddig ölbe tett kézzel ültek és lógatták a lábukat, de a színpadi élmény nem pusztán azt jelenti, hogy magát a repertoárt elsajátítják, hanem annak van egy sajátos közege, működési rendje. Meg kell tapasztalni, hogyan áll össze az előadás, hogy felnézhessen azokra az élő legendákra, akik miatt ezt a pályát választotta. Olyanokat lát a kulisszában, az öltözőben, egyáltalán a próbafolyamat során, amivel nem találkozik iskolai körülmények között. Ezt mi beláttuk és teljes újratervezésre tettem javaslatot Ókovács Szilveszter főigazgató úrnak. Köszönöm, hogy ő is hajlandó volt azt nézni, hogy mik azok a fő pontok, amiket közösen el akarunk érni. Például a növendékek színpadi gyakorlatának biztosítása, amely által az Operaháznak is lehetősége van arra, hogy az ösztöndíjas végzősök közül kiválaszthasson, odaköthessen táncosokat. Továbbá hogy a gyerekek szervezetten nézhessék az előadásokat, működjünk együtt a balettmesterekkel, az ott foglalkoztatott táncművészekkel.
