Felelős közösségformálás

Bölcsész- és jogászdiplomája van, az elmúlt két évtizedben jelentős sikereket ért el a hazai tánckutatás eredményeinek népszerűsíté­sében és a tánctudomány fejlesztésében. Másfél éve a Magyar Táncművészeti Egyetem rektora, a tudományos tanács elnöke, konferenciák és kutatócsoportok vezetője, szakmai publikációk szerzője, periodikák szerkesztője. Bolvári-Takács Gáborral beszélgettünk.

Fotó: Mirkó István

– Kérem, mutassa be röviden az intézményt, amely 2017-ben kapott egyetemi rangot.

– Azt megelőzően Táncművészeti Főiskola volt, még korábban pedig Állami Balett Intézetként működött, idén ünnepeljük alapításunk hetvenedik évfordulóját. Hatszázötven hallgatónk és növendékünk van: ez a hatszázötven fő a tízéves korú balettnövendéktől a negyvenéves tánctanár szakos hallgatóig mindenkit magában foglal. Ebből a hatszázötvenből mintegy kétszázötvenen vesznek részt művészképzésben – a balettművész szakon ez tízéves életkorban kezdődik, a többi táncművész szakon tizennégy éves korban –, amelyet a gyerekek a közoktatással párhuzamosan végeznek. Erre nekünk van saját iskolánk, a nyolcosztályos Nádasi Ferenc Gimnázium. A hagyományos értelemben vett hallgatók háromnegyede a táncos és próbavezető szakon tanul. Ez hároméves alapképzés és erre épül a kétéves mesterképzés, a tánctanár szak. Ebben az intézményben a táncoktatás teljes spektrumát lefedjük. A művész- és a pedagógusképzés mellett van háromévente induló koreográfus szakunk; ami a tánc szempontjából alkotó vagy előadó-művészet, az itt jelen van.

– Az országban önöké az egyetlen állami fenntartású táncművészképző felsőoktatási intézmény (a Budapest Kortárstánc Főiskola magánintézményként működik). Mekkora felelősség ez, és milyen szempontokat kell figyelembe venniük?

– Magyarországon rajtunk kívül ezek a szakok máshol nincsenek. Ez mindenképpen óriási felelősség, és persze a hallgatók utánpótlása szempontjából fontos szempont, mert úgy kell felkészülnünk a képzésre, hogy az országban mindenhonnan, sőt azon túl is meg tudjuk szólítani a potenciális jelentkezőket.

Fotó: Mirkó István

– A rektori programjának része volt a kihelyezett tagozatok megerősítése. Ebben milyen eredményeket ért el?

– Nyíregyházán évek óta működik kihelyezett néptáncképzésünk, a táncos és próbavezető szakon. Ott háromévente indul évfolyam. Örömmel mondhatom, hogy a pécsi és a győri egyetemmel előkészületben vannak a megállapodások, amely alapján idén szeptemberben modern tánc szakirány indul Pécsett, jövőre pedig Győrben balett szakirány. A hároméves képzési idejű évfolyamok rotációs alapon mindig máshol indulnak, ezzel a három fő táncos műfajt lefedtünk az ország három pontján. A másik kezdeményezés határon túli ügy. Mintegy másfél évtizede folyamatosan kérik, hogy tegyük lehetővé az erdélyi magyar fiataloknak, hogy néptánc szakos diplomát szerezhessenek. A romániai felsőoktatás ezt a szakot eleve nem ismeri. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel együttműködve tavaly szeptemberben elindítottunk a kihelyezett képzést Marosvásárhelyen. Négy hivatásos erdélyi néptáncegyüttes (Hargita, Háromszék, Maros, Udvarhely) azon táncosai, akiknek nincsen diplomájuk, ebben a képzésben el tudják végezni a szakot. Ez nekünk elsősorban munkajogi értelemben hasznos, mert ott is bértábla szerinti besorolás működik. De most az ügy érzelmi és nemzetpolitikai vonatkozásait emelem ki, nekünk az volt a döntő, hogy azok a táncosok, akik életkori okból soha nem fognak beülni nappalis képzésre, a néptánctudásukról oklevelet kapjanak.

– Sok színház létesített tánctagozatot az elmúlt években: Sopron, Kecskemét, Eger, Miskolc, legutóbb pedig Székesfehérváron már önálló társulatként. Ez mennyire befolyásolja az önök tevékenységét?

– Ennek komoly munkaerőpiaci jelentősége van, hiszen olyan intézmények jöttek létre, ahol professzionális művészekre van szükség. Nincs ma Magyarországon olyan kiemelt vagy nemzeti minősítésű vagy minősítés nélküli táncegyüttes, ahol ne lennének ott a mi végzett hallgatóink. Éppen ezért azoknak, akik tanítanak nálunk, tudniuk kell, hogy mire van igény a felhasználói oldalon. Arra törekszünk, hogy a szakmai oktatók azokat az ismereteket is átadják, amit csak az életben lehet megtanulni: társulatvezetés, próbavezetés, általában a közösségformálás.

– Gondolom, nehéz örökség volt a rektori poszt átvételekor a Magyar Állami Operaházzal kapcsolatos helyzet. Évek teltek el, amelyek során a növendékeik nem léptek fel operai előadásokban és az Erkel Színházban. Hogyan sikerült rendezni ezt?

– Túl kellett lépni azon, hogy kinek miben volt igaza vagy miben tévedett. Onnan közelíteném meg, hogy mindkét félnek megvolt a maga felelőssége abban, hogy a helyzet eszkalálódott. Azt kellett tudatosítanom, elsősorban saját magunkban – és aztán, ha mi elfogadjuk, akkor az Operaházat is meg lehet győzni –, hogy a kulcskérdés két szempont: a balettnövendékek érdeke és a jövőbeni közönség szempontjai. Az Operaház a közönségnek akar minél magasabb szintű produkciókat bemutatni. Mi azért működünk, hogy a gyerekeknek olyan képzést kínáljunk, amely a piacon abszolút elfogadható és megfelel az elvárásoknak. Ez színpadi gyakorlat nélkül nem megy. Nem az a kérdés, hogy nekem van-e bármilyen vélt vagy valós sérelmem egy színházzal szemben, hanem az, hogy a növendék és a szülő, aki beadja a gyermekét ide, annak nincsen ehhez köze. Neki ezt ürügyként és magyarázatként sem használhatom. Természetesen vannak remek előadásaink, saját színháztermünk, saját Diótörőnk. Nem mondhatom, hogy a növendékek eddig ölbe tett kézzel ültek és lógatták a lábukat, de a színpadi élmény nem pusztán azt jelenti, hogy magát a repertoárt elsajátítják, hanem annak van egy sajátos közege, működési rendje. Meg kell tapasztalni, hogyan áll össze az előadás, hogy felnézhessen azokra az élő legendákra, akik miatt ezt a pályát választotta. Olyanokat lát a kulisszában, az öltözőben, egyáltalán a próbafolyamat során, amivel nem találkozik iskolai körülmények között. Ezt mi beláttuk és teljes újratervezésre tettem javaslatot Ókovács Szilveszter főigazgató úrnak. Köszönöm, hogy ő is hajlandó volt azt nézni, hogy mik azok a fő pontok, amiket közösen el akarunk érni. Például a növendékek színpadi gyakorlatának biztosítása, amely által az Operaháznak is lehetősége van arra, hogy az ösztöndíjas végzősök közül kiválaszthasson, odaköthessen táncosokat. Továbbá hogy a gyerekek szervezetten nézhessék az előadásokat, működjünk együtt a balettmesterekkel, az ott foglalkoztatott táncművészekkel.

– A Budapesti Operettszínházzal is együttműködnek, a tavalyi Diótörő-előadásokban már szépen szerepeltek a növendékeik. Terveznek együttműködni vidéki színházakkal is?

– Igen, az első közös produkció kiválóan sikerült. Ráadásul az operettszínház éppen arra jó, hogy olyan növendékeknek is tudjon szakmai gyakorlatot biztosítani, akik nem feltétlenül a klasszikus balettben járatosak. Mi örömmel veszünk más együttműködést is, de kétségtelen, hogy repertoár és logisztika szempontjából egy vidéki színházzal szakmai gyakorlatról megállapodni nehéz. Alapvetően Budapesten kell ezt megoldani.

– Idén hetvenéves az intézmény. Mivel készülnek az ünnepre?

– A jubileumi év gerincét egy nemzetközi táncfesztivál alkotja áprilisban, ezt kiegészítjük egy angol nyelvű nemzetközi tánctudományi konferenciával, amely a táncművészképzés mai tendenciáiról és követelményeiről szól. Ilyen fesztivált három-négy évente szoktunk rendezni, mindig valamilyen évforduló kapcsán. Külföldi táncművészeti iskolákat hívunk meg, olyan partnerintézményeket, amelyeknek a képzési struktúrájuk hasonló vagy vannak átfedések, és ők ugyanúgy be tudnak számolni a saját fejlesztéseikről és tendenciáikról.