A Reményhozó címmel április elején jelent meg az Ossian, Magyarország egyik legrégibb és legsikeresebb heavy metal zenekarának sorban 23-ik lemeze. Szép teljesítmény ez, főleg egy olyan zenekartól, amely szinte évente új lemezzel jelentkezik.
Általában kétféle magyar heavy metált kedvelő ember létezik: aki szereti és aki utálja az Ossiant. Akik szeretik, azok többnyire elszántak és minden albumukért rajonganak. Ráadásul nem tűrik, hogy a kedvencüket kritizálják, ám olyan rajongóik is vannak, akik kritikusabban követik a munkásságukat.
Mivel már az előrendelésekből aranylemez lett A Reményhozó, sőt, az egy hónapja megosztott Gyönyörű bolond című videóklipjük már majdnem félmillió letöltésnél tart, az új albumuk sikeresnek mondható. Borítója is nagyon megkapó: a sötét felhők közül előtörő nappal, az aranyszín kalászok felett repülő hatalmas turulmadárral (a zenekar jelképe), amely egy férfira néz – mindez akár a cím ellenkezőjét is sugallhatná.
A Hammer Records gondozásában megjelent új album valóban reményt adhat mindkét tábornak, ugyanis mind hangzásában, mind minőségben sokkal egységesebb és kiegyenlítettebb, mint az előző kettő, a 2016-os Fényárban és félhomályban, valamint a 2017-es Az igazi szabadság. Ezek finoman szólva sem hoztak újat a 2015-ös Lélekerő című lemezükhöz képest, amely minőségi mérföldkő volt a zenekar történetében: megmutatták, hogy új „alaplemezt” is képesek letenni az asztalra.
Az albumon vegyesen találhatók az akusztikusabb és „súlyosabb” számok. Az első két dal – Ez jár nekem, Hangzavarban a harmóniát – pörgősebb, az érzelmesebb, líraibb Gyönyörű bolond című dal, amelyben kissé idegen hegedűkíséret és szimfonikus szólamok is vannak, sikere ellenére a lemez egyik leggyengébb száma lett.
A Megjártam mennyet és poklot viszont egy igen jól sikerült, sötétebb szerelmes szám lett. A címadó dalban a frontember általában megfogalmazza az egész album alaphangulatát és „üzenetét”. Paksi Endre ezúttal a legjobb dalban önmagunk és képességeink állandó meghaladásáról énekel, ám a dalszöveg szemet szúróan sablonos a jóval kifinomultabb és eredetibb munkáihoz képest.
A Reményhozó is bizonyítja: az Ossian a magyar rockzene kiismerhetetlen óriása marad: „őrült tempóban” adják ki a lemezeiket, amelyeken egyaránt vannak felejthető, rutinból megkomponált zeneszámok és olyanok is, amelyek rögtön Ossian- vagy magyar rockzenei klasszikussá lépnek elő. Ez utóbbiak zenéjében és szövegében egyaránt benne van az az elemi erő, a kreativitás és a jó értelemben vett slágerszerűség, amely kezdettől fogva jellemezte a zenéjüket. Egy szintén jó tempójú dal, a Lássam igazán refrénjét pedig a zenekar figyelmébe ajánlhatjuk a következő albumukhoz: „Legyél már egyszer igazából őrült, őszinte és vad.”
