Az, hogy személyes ismerőseik között is aratott a halál, rengeteg aggodalommal töltötte el Kosztolányiékat. A bajt csak tetőzi, hogy még olyasvalaki is üzen értük, aki eddig nem fejezte ki irántuk az igazi érzelmeit.
„Ady Endre halálosan beteg. Mostanában többször izen érettünk. Látni akarja Didét [Kosztolányi Dezsőt], engem is. Eddig titkolt szeretetét most nem rejtegeti. Fakuló, tág szemével rajongással tekint költőtársának arcába. Szomorúan mutatja csontig soványodott lábszárát.”
Ady Endre nemsokára, 1919. január 27-én meghalt, a spanyolnátha végzett legyengült, egyéb betegségekkel is küzdő szervezetével. Kosztolányiék viszont tovább élték az életüket, bár elképzelhetjük milyen borzalmas lehetett egy olyan időszakban élni, amikor „jó barátaink máról holnapra meghalnak, fiatal férfiak, fiatal nők. Karinthy felesége, Judik Etel, Dide fiatalkorának egyik kedves emléke. És Kaffka Margit.”
Kaffka Margit temetésén ráadásul Kosztolányi Dezső tartotta a gyászbeszédet. A spanyolnáthajárvány pedig egyre inkább begyűrűzött a házaspár életébe. Az, hogy egyre több ismerősük esett a kór áldozatául, csak tovább tépázta az idegeiket.
Kosztolányiné arról is írt, hogyan próbáltak védekezni a járvány ellen: „Mi kétségbeesetten félünk a járványtól, literszámra locsoljuk a szublimátos oldatot), torokfertőtlenítő vízzel járunk s az utcán, a villamoson is gargarizálunk.”
Ám hiába igyekeztek elkerülni, a kór, a spanyolnátha őket is megfertőzte.
„Délben egy órakor valami kaparni kezdi a torkomat. Kettőkor már mind a ketten harminckilenc fokos lázban fekszünk. Estére Bözsi, a dajka is megkapja a járványt, s a másik cselédlány is. Négy ágyban fekvő beteg van a házunkban. Ádámot [a fiukat] egy barátnőnk viszi magával. Két ápolónővér veszi át az uralmat. Két hadiápolónő. Reggeltől estig azt halljuk tőlük, hogy hány beteg pusztult már el a szörnyű betegségben s hogy milyen kevesen épültek fel belőle. Didének a szíve gyönge, nekem pedig a tüdőm rozzant, Bözsinek is a szíve rendetlenkedik. Dide a leghíresebb szívspecialista tanárt követeli a lány számára.”
A magyar irodalom szerencséjére az író és hozzátartozói is felépültek
Fotó: Wikipédia
A magyar irodalom szerencséjére Kosztolányiék felépültek. Az 1920-ban megjelent Kenyér és bor című kötetben több olyan verset, verssort találunk, amely e beteg időszak emléke lehet, köztük a Mint című vers utolsó két szakasza is: „Csak színezem tovább a régi hársfát, / és életemnek régi-régi társát, / mint a beteg, ki forró és fanyar // lázába édes képeket kavar / és álmodik, hogy jár a dombok alján, / előtte a kutyája s bot a karján.”
Kosztolányiék lábadozni kezdtek, először a felesége állt talpra, de maga sem számított arra, amit a háztartás körül látott: „Kivánszorgok az ágyból, körülnézek. Az udvarunk akár a szemétdomb, a konyhának földjét vastagon borítja a kiloccsantott zsír, a kamránk üres. Jóságos ápolónőink mindent elhordtak s két hét alatt húsz liter rumot elfogyasztottak. Ádám is hazakerül, soványan, sápadtan, megnyúlva és valami egészen idegen, cérnavékony, szemrehányó hangon szól hozzánk. Távol tőlünk átesett a betegségen s mi nem is sejtettük.”
Bár Kosztolányi kigyógyult a spanyolnáthából, nehezen szokott vissza a régi kerékvágásba, a betegség ugyanis eléggé megviselte a szervezetét. A felesége leírta, hogy hónapokig nem bírt aludni a súlyos fertőzés után: „Álmatlanságban szenved, szaglását tökéletesen elveszítette, a nyálkahártya-gyulladása nem akar megszűnni. Rákap egy vérpangást előidéző, zsongító gyógyszerre.”
Harmos Ilona arról is írt, hogy Karinthy Frigyes a felesége halála után összeomlott, céltalanul ténfergett a városban, nem tudott egyedül maradni, ezért többször Kosztolányiéknál aludt. Az 1919. május elsejére virradó éjszakát is náluk töltötte, reggel pedig kimentek a Vérmezőre megnézni a vörös májust. Ekkor váltak akaratlanul is a vörösterror szemtanúivá: „Úrnapja. A Krisztina-téren, a patika előtt, Várnai Janka, akivel valamikor együtt jártam a színészakadémiára, meggyújt egy vörös zászlót, öregurak fehér kendőket lobogtatnak s a Himnuszt éneklik. Terrorfiúk páncélkocsikkal jönnek és végigsöprik az utat. Belőnek a templomba is. Mi az iskolába menekülünk.”
(Folytatjuk)
