Ennek a könyvnek a vége felé Csoóri Sándor a naplóírás metafizikájának olyan mélyenszántó vetületeiről számol be, amivel mindenkinek szembesülnie kell, ha erre a műfajra adja a fejét: „A naplóírásnak régen is megvoltak a maga nehézségei, de korunkra ezek alaposan elsúlyosodtak. A műfaj belső logikája mindig arra sarkallta a naplóírót, hogy legyen szabad, legyen kíméletlen, s írjon le minden, húsba és lélekbe vágó dolgot: történetet, félelmet, titkos gondolatokat, bűnt, ostobaságokat, istenkritikát és gyönyörűséget, amely kitüremkedik a hétköznapi keretekből.”
E két elv mentén épül föl ez a kötet, ezek a naplójegyzetek is: részben kínzó, önkínzó, a húsba mélyen belevágó őszinteség és szinte kíméletlen igazságkeresés jellemzi a bejegyzéseket, részben pedig annak az igénye, hogy a naplóíró az igazságkeresés közben megteremtse „önmaga fikcióját”. Ez utóbbi alól azonban rendre kikiált a fájdalom, az igazságtalanságok és sérelmek okozta emberi megbántottság, és a rettenetes egészségi problémák (mint például a pánikbetegség) tünetei alatt szenvedő, szintén nem fiktív vagy elpalástolt hang.
A kötetet alapjában határozza meg a Nappali hold című írás, mind szerkesztés, mind a szerző életére gyakorolt hatása tekintetében: a könyv elején szerepel, együtt az 1990. október 4-én kelt, Kertész Ákosnak címzett és az ő nyílt levelére válaszoló nyílt levéllel, és a kötet során mindegyre visszatér rá a naplóíró: hol árnyalni, magyarázni próbálja a történteket, hol keserűen nyugtázza a méltánytalanságokat, amelyek az esszé megjelenése után érték.
Karaktergyilkosság, irtózatos csaták, politikacsinálás – ezekről értesülhet az olvasó, és érezhet némi nosztalgiával vegyes irigységet azok iránt az idők iránt, amikor az értelmiség még ilyen lelkesen és hittel vett részt ezekben a küzdelmekben, és hallatta a szavát időről időre. Csoóri Sándor végig közel állt a nagypolitikához, Antall József felkérése ellenére azonban nem vállalta el a köztársasági elnöki pozíciót. Az alábbi mondat jól példázza, milyen szinten összeszövődött sorsa a politikával: „Velem Jóska csak Göncz Árpád személyét beszélte meg – miután felkérésére én nem vállaltam a köztársasági elnöki pozíciót –, Gönczre, ha némi tartózkodással is, de rábólintottam.”
Különösen felkavaró részek a betegségről szóló fejezetek: de még itt is látszik a szerző elkötelezettsége – bár figyelme kényszerűségből és a betegségei miatt maga felé fordul, minduntalan előkerül a nemzet sorsa fölötti aggódás. Rendre utal Márai Sándor naplóira, különösen az emigrációban élő szerző utolsó, ugyancsak nehéz és fájdalmas kötetére, és valóban, a két szöveget összeolvasva még megrázóbb az, ahogyan az elmúlás jeleit próbálja értelmezni a mindenkori naplóíró.
A kötet utószavában a szerkesztő történelmi dokumentumnak nevezi a kétkötetes naplógyűjteményt, és ebben egyáltalán semmi túlzás nincs; illetve sejteni engedi, mi következik a Csoóri-életműsorozatban: „Bizony, bizony, nemcsak a napló megírásának, hanem olvasásának is vannak kockázatai. Lesz még ilyen a besúgói jelentések megjelentetésekor is.”
Csoóri Sándor: Éji nap – nappali hold. 1990–2011. Naplójegyzetek, töredékek. Erdélyi Szalon – IAT Kiadó, Budapest, 2018.
