A tárcaíró megfigyelte, hogy nem tud írni és komolyzenét hallgatni egyszerre. A komolyzenére ugyanis figyelni kell. Ha a tárcaíró a komolyzenére figyel, akkor általában nem ír, ha viszont ír, akkor nem tud a komolyzenére figyelni. Korunk viszont nem arról szól, hogy figyelni kell a zenére. A zenék, leginkább a könnyűzenék, a háttérben szólnak. A rádióhallgatásból háttérrádiózás lett, de ha vásárol az ember, akkor is szól a zene. A zene mindenünnen szól, épp ezért senki nem figyel rá. A zenét zajjá aljasította korunk. Háttérzajjá. Korunk embere berak valami kis zenét, aztán nem figyel rá. Arról már nem is beszélve, hogy korunkban a zene nem felcsendül, hanem berakják.
A tárcaíró a napokban olvasta, hogy a komolyzene hallgatása konzervatív dolog. Ezen kicsit meglepődött, hogy a liberális és a baloldali nem hallgat komolyzenét, vagy ha hallgat, titokban teszi, és letagadja ma már, nehogy valaki rasszistának gondolja őt, mert az új narráció szerint „a klasszikus zene eredendően rasszista”, sőt volt olyan lap, amely azt írta, „itt az ideje, hogy a klasszikus zene meghaljon”. Ekkor a tárcaíró hangosan felnevetett, majd azonnal tett azért, hogy felcsendüljön a szobában Rossinitől a Tolvaj szarka nyitánya. Gyermekeivel kivonult az udvarra tánclépések közepette, és elkezdték szedni a meggyet a fáról a vaníliapudingos hideg meggyleveshez.
A vasárnapi ebéd alkalmával a tárcaíró, amikor csak tehette, tett róla, hogy felcsendüljön a komolyzene. Ez a rítus leginkább a gyermekeinek szólt. A komolyzene hallgatása a tárcaíró gyermekeinek a sok-sok év alatt természetessé vált, a helyzetet sem érzik idegennek, hogy figyeljenek a zenére. De a tárcaíró azt még rémálmában se gondolta, hogy gyermekeinek majd egy olyan világban kell élniük, ahol csak titokban lehet komolyzenét hallgatni.
Amikor a tárcaíró ezt végiggondolta, elmosolyodott. Mert eszébe jutott, hogy komolyzenét egyre kevesebb fiatal hallgat manapság. Viszont ha tilos lesz, akkor – mert a lázadó fiatalok természete ilyen – újra népszerű lesz a komolyzene. – Te mit csináltál az este? – kérdezik majd egymástól a kamaszok a jövőben, és csak annyit felelnek rá, hogy „azt”. – Te ilyen bátor vagy? – kérdezik majd a lányok a fiút, aki egész este komolyzenét hallgatott. A fiú pedig elmeséli majd, hogy Rossini a Tolvaj szarka nyitányát a bemutató napján a Scala egyik padlásszobájában írta, ahova az igazgató bezárta. Laponként dobálta ki az ablakon az elkészült kéziratot a másolóknak, ugyanis azt vallotta, hogy semmi sem serkenti jobban az ihletet, mint a végszükség.
A lányok pedig csillogó szemmel néznek majd, és mindenkinek egyszerre csendül fel a mobilján a Tolvaj szarka nyitánya, amelyet illegálisan letöltöttek. Elragadtatásuk pedig hasonló lesz, mint amelyet Stendhal jegyzett föl az 1817-es bemutatón a nyitány közönségre gyakorolt hatásáról: „Öt álló percig tombolva tapsoltak, ordítottak és lármáztak minden elképzelhető módon, s még a leghalvérűbb és legélemedettebb emberek is fölkiáltottak páholyukban: O bello, o bello!”
