Szokás fanyalogni azon, hogy nincsen igazán „nagy magyar regényünk”, pedig lehet, hogy az illetékesek eddig nem a megfelelő helyeken keresték azokat. Kodolányi életműve a magyar irodalom megkerülhetetlen teljesítménye – akkor is, ha egy-két fontos irodalomtörténeti munkából egyszerűen kifelejtették.
Nagy történelmi regényeit utoljára a Szent István Társulat kezdte kiadni a kétezres évek elején. A „magyarságfogyás”, a közélet demográfiai vitái miatt egészen időszerű Földindulás című, az ormánsági egykézésről szóló színdarabját legutóbb pár éve, a fővárosi Újszínházban játszották – a többi magyar színház vélhetően nem tartja elég fajsúlyosnak a kérdést.
De térjünk rá a történelmi regényeire.
„– A velág szélén nincs sömmi – intette le egy kis zömök zsurmó fiú, s hevesen legyintett. Kis fekete szeme nevetősen villogott homlokába hulló sötétbarna haja alól. – Tengörök vagynak, s a tengörökben sárkányok és röttentő kélgyók sürögnek. Én tudom. Apám mondá. – Hát ű meg honnan tudhatnája? Vala tám ott?” – íme egy kis párbeszédfoszlány a Julianus barát (1938) című regényéből. Kodolányi több regényt írt a honfoglalás és a tatárjárás koráról is (A vas fiai, Boldog Margit), ha pedig közülünk bárki is járt a magyar középkorban, akkor ezt a különös élményét csakis neki köszönheti. Ott ugyanis valóban megláthatta azokat a tengereket, sárkányokat és rettentő kígyókat, amelyekről a gyermekek beszélnek. Regényei nem a történelmi események felszínét mutatják, hanem a korszak lelkületének mélyére ásnak. Kodolányi világteremtő képessége, ősi erejű nyelvi készlete páratlan – a kritikusok ez utóbbiért, a nyelvi archaizálásért többször elmarasztalták, ám, mint mondta: „nem lényeges, hogy történelmi regényeim nyelve valóban Árpád-kori nyelv-e. Az Árpád-kor nyelve feltámadhatatlan, de a lelke feltámasztható, éspedig a Dráva menti magyar nép élő, ható, halálomig a fülemben muzsikáló nyelvéből.”
Azért éppen abból a nyelvből, mert bár az író 1899. március 13-án született Telkiben, de édesapja munkája révén Pécsváradra, majd Vajszlóra, az „Ormánság fővárosába” került. A középkori magyar nyelvet az ormánsági magyarság tájnyelvéből alkotta meg, első írásaiban pedig az ormánsági parasztság sorsával foglalkozott, és mivel aggódott a magyar népesség fogyása miatt, több novellát és színdarabot is szentelt ennek a kérdésnek, hiszen a népi írók közé tartozott.
Kodolányi János a balatonakarattyai nyaralójában
Fotó: MTI
Viszont bibliai és mitológiai témájú regényeket is írt, köztük a Thomas Mann József és testvéreivel egyenrangú Én vagyok című regényét, amely Jézus és Júdás kapcsolatáról szól. A Vízözönt csak „meseregénynek” aposztrofálva engedte megjelenni a kommunista kultúrpolitika, ám az már elkerülte a figyelmüket, hogy a világ végét okozó, vészesen közeledő égitest bizony vörös színű, és nem véletlenül: „Amikor Samas kilépett a Világ Kapuján, s a gyors sötétség rászakadt a városra, az Égi Gyík nyomban megmutatkozott, mégpedig majdnem a Zeniten. Uralkodott a szikrázó csillagok között. Fénye rőtvörös volt, mint a pislákoló parázs.” A vízözön metaforája ugyanis a világháborút, a kommunista berendezkedést és az azt követő megtorlásokat is jelképezte, regényének lebilincselő története J. R. R. Tolkien fantáziavilágával egyenrangú alkotássá teszi a művét.
A kommunista diktatúra ugyanis valóban elhozta a világ végét, Kodolányi Jánosnak személyesen is, hiszen annak rendje és módja szerint indexre tették. Az író 1948-tól balatonakarattyai házába húzódott vissza, ahol mostoha körülmények között élte mindennapjait. Mivel nem publikálhatott, inkább levelezett, többek között Várkonyi Nándorral és Szabó István íróval. Levelezésének zöme máig kiadatlan.
