Jessica Hausner filmrendezőt is nagyon zavarhatja a korunkra jellemző boldogságipar, mert A boldogságvirág című, tökéletesen felépített és remekül megrendezett science fiction filmjében igencsak kemény kritikával illeti azokat, akik kívülről várják a segítséget, hogy boldoggá tegyék őket.
Temérdek reklám hazudja azt, hogyha megveszünk egy bizonyos terméket, akkor boldogok leszünk. Jessica Hausner nyugtalanító befejezésű utópiájában a tudósok génkísérletek révén létrehoznak és szaporítanak egy virágot, amelyet ha minden nap meglocsolnak, figyelnek rá és beszélnek is hozzá, akkor illatával boldoggá teszi tulajdonosát, mivel növeli az oxitocinszintet az emberi szervezetben. Óriási felfedezés ez, azoknak, akik depressziósak, nincs is más dolguk, csak az, hogy dumálgatnak egy kicsit ezzel az illatozó gazzal, az pedig megoldja minden problémájukat. Már az ötlet is zseniális és kellően groteszk ahhoz, hogy igazán komoly filozófiai mélységekig lehessen eljutni egy nem kicsit komoly társadalomkritika mellett. Ráadásul mindezt kortárs festményeket idéző, nagyon letisztult, erős pasztellszínekkel dolgozó képi világgal valósítja meg a filmrendező.
Hausner elmegy egészen addig, hogy leleplezi egy elvált családanya minden képzeletet felülmúló önzőségét. Ez a nő, aki egyébként tudós, és ő áll a génmanipulált virág létrehozása mögött, egyrészt soha nem főz semmilyen ételt a kiskamasz fiának, ami a másikról való gondoskodást szimbolizálná, inkább csak rendelnek valamit. Másrészt nem nagyon foglalkozik vele néhány felszínes beszélgetésen kívül, bár kétségkívül megpróbálja néha. Harmadrészt hét végén nem megy el vele sehova, csak megígéri a közös programot. Vagyis nemcsak hogy nem gondoskodik rendesen róla, de érzelmileg is elhanyagolja. Hogy mindezt kompenzálja, hoz neki a virágból, amelytől azt reméli, hogy illatával boldoggá teszi a fiút, így neki ennyivel is kevesebb lesz a dolga.
A tudósok génkísérletek révén létrehoznak egy virágot, amely megold minden problémát
Fotó: Magyarhangya
A fiú lesz tehát az első, aki bármikor szagolgathatja a virágot, bár ettől az élménytől szerencsére megkíméli a nézőt a filmrendező. A csupán saját boldogságával – amely leginkább a munkaalkoholizmusából fakad – foglalkozó anya egyre mélyebbre süllyed, ezt a film csúcspontján meg is erősíti a pszichológus, akihez terápiára jár. Ahogy mondja: ez a nő beteg. Először közvetlen munkatársától, majd egyre több embertől idegenedik el. Pedig mindenki csak tükröt tart elé, vagyis éppen úgy viselkedik vele, ahogy ő a környezetével. Majd – és ez a gödör legalja – az önismeret teljes hiánya miatt a virágot kezdi hibáztatni azért, mert megváltoztak körülötte az emberek. Főleg a fia változása fájdalmas, aki bejelenti, hogy ő ezentúl inkább az apjával élne, mert bár kevesebb időt volt vele eddig, mégis többet foglalkozik a dolgaival, sőt az apja szakít időt arra is, hogy közös programokat is szervezzen vele. A nő agyában viszont ezért is a virág lesz a felelős.
A történetnek persze lehet olyan olvasata is, hogy nagyon nem szép dolog a génmanipuláció, és ezzel teljesen egyet lehet érteni, lehet úgy is értelmezni, hogy egy virág zombikká fogja változtatni egyszer a Földet. Sőt még úgy is lehet értelmezni az alkotást, hogy a mű visszatért az egzisztencialista filozófiához, vagyis tételesen bemutatja, hogy korunk embere szorong és közönyös, vagyis az elidegenedés, a kommunikációképtelenség és a magány az, ami létállapottá vált.
És azon már egy különleges képességekkel bíró virág sem tud segíteni, ha valaki az önismeret teljes hiánya miatt csak önmagával képes foglalkozni. Ha az ember végiggondolja a film kulcsjeleneteit a moziból kilépve, akkor feltűnik, hogy mindenki foglalkozik valakivel, akit kedvel vagy szeret, aki fontos neki, csak egyetlen szereplő nem. A karrierista anya. Aki viszont korunk képződménye. Mindenki készüljön fel rá, hogy 105 percen keresztül az ő szemüvegén keresztül fogja látni a világot, ami egyrészt filmművészeti bravúr, másrészt viszont felér egy horrorral. Épp ezért, hiába ez az év egyik legjobb filmje, nem sokan fogják kétszer megnézni.
