Tornyok fölé rántó csilingelő, semmivel határos könnyűség

Eszteró István új kötetében úgy játékos, hogy közben mélységesen intellektuális is.

Ritkán találkozik az olvasó annyira sokhangú, ötletgazdag és verstani szempontból is megunhatatlanul változatos kötettel, mint amilyen a költőként, műfordítóként és Temesváron magyartanárként dolgozó, 1941-ben született Eszteró István legújabb könyve.

Túl azon, hogy egy mesteri szonettkoszorúval indul a kötet, a formaművész szerző szinte minden versformában kipróbálja magát, és ragyogóan teljesít: úgy játékos, hogy közben mélységesen intellektuális, úgy reflektál korunk problémáira, hogy közben az egyes ember tragédiái és (olykor) halálfélelme is – mélységeikben! – megmutatkoznak: „Fáradt volt, rohangált hetvenhét évet / csikorgó sínen önrontó üzemben, / szinte leroskadt az áramszünetben / (utasa is kiszállt vezetőjével), // majd csapot, papot, zörgő öregséget / is hátrahagyva hirtelen meglódult / tán réges-rég kisiklott álma végett, / hol virágpor száll légbe, s kanyargó út // alatt évszázados ködökbe málló, / zsebes zsebébe elmerülő város, / nem érzett súlyt se, mit vasidő ráró, // csak csilingelő, semmivel határos / könnyűséget, mely tornyok fölé rántja, / hol ütköző nincs, tiltó jelzőlámpa”, áll például az Elszabadult villamos című szonettban. Vagy éppenséggel: „Az ember életútjának végén sötét erdőbe / érve tépkedi a fűszálakat, hétfő, kedd, / évek, évtizedek levelét, egyenként / simítja tenyerébe, áldott legyen az örök / susogásod, te smaragdzöld árnyalataiból / rubinba játszó, barna avarba foszladozó, / sárba süppedő, porszemként repülő lét” (Esküvő egy másik bolygón).

Egy hosszú és professzionális költői életút kiérlelt gyümölcseit kapja kézbe az olvasó, egy olyan életét, amelyben szükségszerű a mesterek és a költőkollégák méltó megidézése, amelyben hol expresszív módon, hol csöndes borongással felvonul tulajdonképpen a teljes magyar költői hagyomány, amely hozzászól mindenhez, ami a kort jellemzi (kicsit ostorozva, kicsit elítélően, persze: de teljesen jogosan, mondhatjuk bátran); és vigaszát az emlékekben, a nőkben, valamint az unokákban találja meg. Ez utóbbiról el kell mondani, hogy üdén és szerencsésen nélkülöz minden negédességet, amely pedig általában jellemzi ezt az „irányzatot” – sőt egyenesen filozofikus távlatokat mutat meg a költő az „egyszerű gyermekbeszéd” versbe emelésével: „A szeretet hasonlatokban / terem a kis kobakban, / úgy szeretlek (ez nem idill), amennyit elefánt pisil, / vagy – töri fejét – ahogyan télen / hull a hó a játszótéren, / s lubickolva a fürdőkádban: / úgy szeretlek, ahány ruhád van. // S anya téged hogy imád? / Ahogy redőny közin át / nap sugara behatolva / paplanomat átkarolja, / ahogy villanykörte ég, / s kialszik a sötétség, / mint ajtókat ajtófélfák, / úgy ölel meg, hogy nem férsz át.” (Hasonlatok)

Lehet, hogy régen olvastam ennyire elevenen csengő-bongó, nagy formaművészt sejtető, mégis filozofikus lírát, de nagyon megkapott a könyv – egészében és részleteiben egyaránt. Be kell látnom, hogy ez a kötet engem is vershívővé tett. Hadd idézzem még (hiszen ékesebben beszél nálam a szerző) a Vershívőknek című költemény első sorait: „Írok pár strófát búfelejtő táncra / perdülő verslábba, akár egy percet / nyerjen a gondtól a remény románca, / amíg pengetek kistercet, nagytercet, // kinek esélye leégett tövig, / valahol tegnap elmaradt a társa, / elméjét a kétségek benövik, / apró örömét nincs, hogy beváltsa, // egyik strófa pasztell, másik kihívó, / színpompás vigasz vérátömlesztése folyna infúziós zsákból vershívő / lelkébe szíves újraélesztésre…”

Eszteró István: Róma felett az ég újra lángol. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2020.